Revizor a láthatáron, avagy Az ellenőröket nem ellenőrzik, ugye?

A városi tömegközlekedés velejárója, hogy időnként ellenőrök lepik meg a gyanútlan utasokat, s alaposan szemügyre veszik bérletüket vagy viteljegyüket. Ez így rendjén is volna, mi több, kimondottan fontosnak tartom, különben vajmi kevesen vásárolnának busz-, troli- vagy villamosjegyet. Ami azonban bosszant: az ellenőrök modora. Nem tudom, mi alapján válogatják őket, de tény, hogy többségében illik rájuk a vadember kifejezés. Tanúja voltam, amikor kisgyereket stresszelt egy ellenőr, nem engedte leszállni az iskolánál, mert nem tudta felmutatni a bérletét. Mire szegény idegességében megtalálta, az autóbusz elindult, s a gyerek csak a következő megállón szállhatott le. Egy másik, más alkalommal kismamával gorombáskodott. Tény, hogy áldott állapotban is köteles az ember jegyet váltani, de az ellenőr durvasága felülmúlt minden emberi modortalanságot.

Nemrégiben egy kelet-szlovákiai diáklány volt a vendégünk. Mivel leginkább a belváros közelében utazgat, bérlete csak a belső, I. sávra szól. A külváros felé közeledve elővett egy vonaljegyet, hogy ha a kijelzőn megjelenik a II. sáv, lepecsételhesse. De miközben az automata jegykezelőhöz lépett, útját állta egy ellenőr, állítva, hogy a lány nem kezelte időben a jegyét, vagyis feketén utazik, amiért meg kell fizetnie a büntetést. Nem segített az útitársak felháborodása, nem segített semmi, az ellenőr hajthatatlan volt. S a helyzet őt igazolta: a „rajtakapott” utasnak még mindig nem volt érvényes jegye. Elvette tőle a bérletét, lemásolta az adatait, s kiírt egy szelvényt, mely 1400 korona megfizetésére szólít fel.

Az esetről tudomást szerezve, nekem rögtön egy szólás jutott az eszembe: nem eszik olyan forrón a kását. Nyugtattam is vele vendégünket, s biztattam, ne féljen, szépszerével elrendezzük a dolgot! Másnap meg is kerestem azt a kollégámat, akinek a felesége a közlekedési vállalat igazgatójának titkárságán dolgozik, s naponta olvas olyan jellegű leveleket, amelyekben a „feledékeny” utasok büntetésük elengedését kérik. Megtudtam viszont azt is, hogy a revizorok már egy önálló, kommersz szervezet alkalmazottai, s jövedelmük nagyban függ az általuk kirótt büntetések mennyiségétől. Ám így is előfordul, hogy a tömegközlekedési vállalat igazgatója esetenként felment valakit a büntetés alól. Megkaptam a kiképzést: nagyon udvarias levelet kell írnunk, mindenképpen be kell ismerni, hogy hibáztunk, s megfogadni, hogy többet ilyen ám nem fordul elő.

ĺrtunk hát egy szívhez szóló levelet, benne az utasításnak megfelelő mea culpával, ecsetelve a diáklány szociális helyzetét. Kollégám is elolvasta, s áldását adta rá. Annál lesújtóbb volt a válasz: mit képzel magáról az, aki jegy nélkül utazik a villamoson, s olyan szemtelen, hogy még a bírság törlését is van mersze kérni. Meg egy fenyegetés: ha nem fizeti ki 30 napon belül a megszabott összeget, soha többé nem vehet Pozsonyban bérletet, így aztán utazgathat a sokkal drágább vonaljegyekkel.

A minap egy új revizorra lettem figyelmes. Szokatlanul udvarias volt, kedves, előzékeny.

Egy leány, aki hatalmas utazótáskával szállt fel a villamosra, nem találta a bérletét. Idegesen szedett ki mindent a nagy táskából, a hangja is remegett, miközben azt mondogatta, hogy az egész igazolványtokot betette jó alulra, hogy el ne vesszen... Az ellenőr hiába mondta neki, hogy ne keresse tovább, a lány, úgy látszik, nem hitt a fülének. Mire az „ugyan, hagyja már” kézmozdulatot alkalmazta, de a lány, úgy látszik, a szemének sem hitt. És a végállomáshoz érve a lánnyal együtt meglepetten bámultuk, ahogy a revizor segít neki visszarakni a dolgait a táskába.

A megállótól hazafelé bandukolva nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez az ember sem lesz sokáig ama bizonyos ellenőri szervezet alkalmazottja. És mégis mennyivel gazdagabb máris.