Regényhős lett Kádárból

Benedek Szabolcs ugyancsak terjedelmes bibliográfiáját áttekintve valami nyilvánvaló: erősen foglalkoztatja a tör-ténelem, illetve azok a törté-netek, amelyek az évtizedek alatt már-már legendás színezetet kaptak.

A negyvenes évei derekán járó, József Attila-díjas szerző írt a századfordulós Budapesten játszódó misztikus regénysorozatot (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú), több kötetet a Beatlesről és tagjairól, jelent meg regénye a tanácsköztársaságról (Az élcsapat) és az 1954-es labdarúgó-vb döntőjének következményeiről (Focialista forradalom). Legfrissebb regényének, a Kádár hét napjának Kádár János a főszereplője. A történet időpontja: 1956 novemberének eleje.

A 2017-ben kiadott Beatles-könyve után váratlan fejlemény, hogy egy Kádár-könyvvel jelentkezett, noha negatív értelemben – és magyar viszonylatban – Kádár János a diktatúra Lennonjának is mondható. Régóta foglalkoztatta Kádár alakja?

Igen, meglehetősen régóta. Mindig vannak bespájzolt ötleteim, amelyek megírásra várnak, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy nem. A Kádár-regény ötlete is vagy tíz évet állt a polcon, mire úgy döntöttem, hogy előveszem. Annak idején egy dokumentumfilm ihletett meg, abban láttam meg, úgymond, a sztorit, még inkább a lehetséges irodalmi alapanyagként is szóba jöhető tragédiát, viszont el kellett telnie egy évtizednek, mikorra úgy éreztem, hogy itt lehet az ideje a megírásának. Addig persze írtam mást, a Beatlest meg A fiumei cápát, de az ötvenes évekkel is foglalkoztam már egy másik regényemben.

A könyv 1956. november elsejével veszi kezdetét, s egyik nem titkolt célja azt megmutatni, hogyan válik Kádár árulóvá. Az árulóvá válás eredendően benne volt a személyiségében és az előéletében? Ha igen, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy nem egyértelmű a felelőssége a saját tetteiért?

Általában a személyiséget keresem a történelmi helyzetekben is. Persze, a szituáció és a háttér is mindig érdekes és fontos, de ha végignézünk a történelem menetén, azt látjuk, hogy miközben a díszlet és a szereplők változnak, valójában újra meg újra ugyanazok a problémák és kérdések kerülnek elő, amelyek az emberi személyiségben kódolva vannak. Az egyik ilyen az árulás. Igen, jelen esetben konkrétan azt igyekeztem megláttatni, ha úgy tetszik, az olvasóval együtt megkeresni, hogy milyen korábbi momentumokban lehetett fölfedezni Kádár egész lényében azt – beleértve a jellemét és a múltját –, hogy éppen az az ember lesz a forradalom eltiprója, akit korábban ugyancsak bebörtönzött az a rendszer, amely ellenében a forradalom kitört. A kérdés szerintem alapvetően nem is az, hogy benne volt-e a lényében, hiszen a történtek igazolják, hogy benne volt. Sokkal inkább az lehet a kérdés, hogy miként tudunk, illetve ez esetben tudott-e volna Kádár az adott történelmi helyzetben önmagától eltávolodni – tudjuk-e a személyiségünket és ennek megfelelően a cselekedeteinket is formálni és alakítani. A felelősség és az emberi nagyság kérdése ebben rejlik. A politikusi nagyságról nem is beszélve.

A Kádár hét napja című regény nem kevés kutatómunkát vehetett igénybe. Könnyen hozzáfért az íráshoz szükséges dokumentumokhoz? Maradt-e fehér folt Kádár Jánossal kapcsolatban?

Ahogy a regény egyik recenzense is írta, fehér folt már nem nagyon van. A rendszerváltás környékén, amikor először lehetett erről a korszakról nyíltabban beszélni, mentek találgatások, hogy mi történhetett Kádárral az alatt a hét nap alatt, amíg a közvetlen környezete nem tudta, hogy merre van, és ami a regény központi szálát is adja. A találgatásba annak idején némi mentegetés is bele-belecsordogált, mondván, mégis csak kényszeríthették bizonyos dolgokra. Akkor azt hittük, a sírba vitte a titkát. Aztán előkerült a Jelcin-dosszié, és onnantól fogva kérdőjelek leginkább ott maradtak, hogy mi mehetett végbe magában Kádárban ez alatt a hét nap alatt, ő maga hogyan élhette meg saját árulását. Én pedig azt a hiányt igyekeztem kitölteni ezzel a regénnyel, amit a történelemírás tárgyilagossága meghagy, azaz az emberi tényezőt próbáltam megmutatni az irodalom eszközeivel.

Ennek ellenére a kutakodás során talált olyan vallomást, visszaemlékezést, ami különösen meglepte?

Leginkább a sok kis apró momentum volt érdekes. A hétköznapi dolgok, Kádárnak az illegalitásban viselt piros nadrágjától kezdve egészen odáig, hogy mennyire megrendült, amikor éppenséggel pont napokkal a forradalom kitörése előtt először látta meg a tengert. Ezek adták a kirakójáték darabkáit, amelyeknek mind-mind a helyükre kellett kerülniük ahhoz, hogy végül az összkép megszülessen.

A regény íródhatott volna akár egyes szám első személyben is. Vagy a szerepváltás megterhelő lett volna?

Semmilyen értelemben nem akartam azonosulni a figurával, de még azt is igyekeztem elkerülni, hogy rokonszenvet keltsen, netán mint szerző rokonszenvezzek vele. Ezt volt a legnehezebb megúszni, hiszen az író az esetek jelentős részében óhatatlanul rokonszenvezni kezd a főszereplőjével. Most azonban folyton emlékeztettem magam, hogy ezt a figurát nem én keltettem életre. Többször töprengtem, milyen eszközökkel tudom a távolságot tartani tőle, végül ezt a viszonylag szenvtelen, lehetőség szerint ítéletmentes hangot választottam, amelyet igyekeztem végig megtartani.

Mit gondol, nem lenne aktuális végre megcsinálni az első, Kádár János életét feldolgozó filmet? Ezzel a tervvel a regény megjelenése óta még egy rendező sem környékezte meg?

Nem kerestek meg ez ügyben, de örömmel állnék elébe, már csak azért is, mert, mint említettem, a regényt egy dokumentumfilm inspirálta.

Sok egyéb mellett a magyar népesség véleménye Kádár megítélésében sem egyezik, ki rajongással, elismeréssel beszél róla, ki pedig kegyetlen diktátornak tartja. Ön szerint a regény árnyalja a képet, mindkét véglet számára tartogat meglepetést?

A hosszú bespájzolást követően részben azért is éreztem elérkezettnek az időt arra, hogy megírjam a regényt, mert azt gondolom, itt az ideje Kádárt és korát történelmi távlatokba helyezni. Valamivel több mint három évtizedet töltött az ország élén, és éppen a regény megjelenésének napjaiban volt harminc éve, hogy a saját pártja lelökte onnan. Persze mindezt akkor történelmi helyzet szülte. Mindenesetre, ahogy például a németek is tudtak filmet készíteni Hitlerről, számunkra is fontosak lehetnek a Kádárral foglalkozó alkotások, mert azok mind segíthetnek abban, hogy az általa fémjelzett korszakot örökre lezártnak tekinthessük.

A magyar történelem tele van megosztó, nosztalgiával emlegetett vezéregyéniségekkel. Örökös apahiányban szenved a magyar társadalom?

Nem vonatkoztatnám ezt konkrétan a magyarokra, szerintem megosztó személyiségeket minden nemzet történelmében lehet találni. A történelmet emberek csinálják, és az embereknek vannak jó és rossz tulajdonságaik, ennek megfelelően jó és rossz cselekedeteik egyaránt. Nem beszélve arról, hogy a történelmi megítélés az adott társadalmi-politikai körülmények szerint változik. Kádár beleragadt az apafigura kliséjébe, és ezzel összefüggésben néha Ferenc Józsefhez is szokás hasonlítani, merthogy mindkettő egy forradalom véres leverésével került hatalomra, azonban a megtorlást követően konszolidálni tudta a helyzetet, és még el is tudta fogadtatni magát. De azt is tudni kell, hogy egy megtorlást mindig követi a konszolidáció, illetve Ferenc Józseffel ellentétben Kádár végtére is bábfigura volt, akinek kívülről egy szűk mozgástér volt engedélyezett. Apa helyett inkább amolyan karámvezérnek lehetne mondani, aki ismeri a dörgést, és kellően ravasz ahhoz, hogy tudja, merre lehet mozogni és a kerítésen belül mi a megengedett.