Radikális történelemszemlélet

Senki nem vitatja, hogy egy aszteroida becsapódása okozta a dinoszauruszok vesztét mintegy 66 millió évvel ezelőtt, de a tudóstársadalom – alapvetően a történészek, régészek és a geológusok többsége – erősen vitatja, hogy később több, rendkívüli erővel lecsapó kozmikus behatás érte volna bolygónkat. „Talán nem egyetlen kozmikus behatás hagyta ezeket a nyomokat, hanem több. Egy intenzív kozmikustörmelék-vihar, amelybe a Föld belekerült. Ez a Felső-Dryas behatás nevű hipotézis” – rajzolja meg egy sokezeréves talajrétegsor mellett állva a pleisztocén–holocén becsapódási esemény körvonalait Graham Hancock, az ismert brit újságíró-író, aki a tudományterületek szakemberei által „áltudományosnak” ítélt nézeteivel régi szereplője (tulajdonképpen célpontja) a bulvármédiának és a napi sajtónak. A magyarul is több kiadásban megjelent Istenek ​kézjegyei című bestseller-könyvsorozat szerzője az Emberek az emberiség előtt című, a brit ITN Productions által gyártott, a Netflix által forgalmazott dokumentumfilm-sorozata utolsó epizódjában részletezi Allen West és Ken Tankersley amerikai kutatók elmélet, amely idestova másfél évtizede borzolja a kedélyeket a tudományos világban.

Az interdiszciplináris kutatócsoport tagjai 2007-ben publikálták azt a tanulmányt, amelyben arról írnak, hogy az amerikai-mexikói határmenti félsivatagos területen, Murray Springsben olyan különleges talajmetszetet fedeztek fel, amely úgynevezett „fekete rétegsort”, vagyis sötét, szénben gazdag rétegeket tartalmazott. Ez még nem is lenne olyan szenzációs, ha az Allen vezette kutatócsoport a rétegsor alapos kémiai vizsgálata során nem bukkant volna olvadt üveggömböcskékre, amelyek számukra alapvető bizonyítékként szolgáltak arra nézve, hogy olyan magashőmérsékletű esemény ment végbe a területen, amelynek során megolvadt a talaj, ráadásul nagyobb mennyiségű platinát és irídiumot is kimutattak, amelyek olyan ritkák a bolygón, hogy „természetes úton” jobbára csak kozmikus behatás eredményeként jöhetnek létre. Hancock szerint ez lehet a magyarázat az apokaliptikus kataklizmákra, amelyek a megafaunák és paleolitikumi kultúrák Felső-Dryas néven ismert, nagyjából 12 800 éve végbement kihalási eseményének bekövetkeztéért felelnek.

A gyanútlan vagy szkeptikus nézőnek nem kell elfogadnia a nézetet, amelyben Hancock kínálkozó lehetőséget lát arra, hogy az általa már évtizedek óta kutatott ősi kultúrák vagy egykorvolt földrészek eltűnését lássa bele, mert az Emberek az emberiség előtt nagyjából félórás részei a téma iránti olyan buzgalommal és elragadtatással készültek, amelyek nem kínálnak más választási lehetőséget. Persze, gondolhatjuk bődületes fantazmagóriáknak a Hancock által ismertetett teóriákat (akár saját következtetéseit is), két dolgot azonban mégsem vitathatunk: egyrészt a húsz-harminc kutatómunkával és ismeretterjesztéssel töltött év teljességgel páratlan rajongásból táplálkozik, másrészt az alternatív nézőpont gyakran kényelmetlen lehet (az Amerikai Régészeti Társaság egyenesen azt követelte a Netflixtől, hogy minősítse tudományos-fantasztikusnak a műsort, mert a dokumentumfilm-széria valótlan és megtévesztő kategória), de soha nem elvetendő.

Hancock az indonéziai Jáva egyik régvolt szakrális helyén kezdi az Ősi idegenek fejlesztett, egyszemélyes változatának tetsző sorozatot, aztán Mexikó, Málta, majd a Bahama-szigeteki Bimini felé veszi az irányt, végül különböző törökországi és amerikai lelőhelyeken köt ki. A megalitikus kultúrák máig nem teljesen megmagyarázható rendeltetésű, általában bővítve épített, asztrológiai kötődésű állomásai önmagukban is érdekes témát kínálnak, de az önjelölt történész merész értelmezése szerint egy fejlett jégkorszaki civilizáció tanításainak eredményeiként jöttek létre. Hancock meg van róla győződve, hogy az építményeket egy nagyjából 12 ezer évvel ezelőtti fajpusztító üstököszáport követő özönvíz fejlett túlélői húzták fel (igen, jóval Mezopotámia vagy Egyiptom bizonyítottan fejlett ősi civilizációi előtt), éppen a kataklizmának emléket állítva.

Ez így első blikkre radikális elgondolás, de ha nem számítjuk, hogy bizonyos esetekben – például a Bimini út néven ismert sziklaalakzatok vagy a közép-anatóliai Kaymakli földalatti városrendszere ismertetése kapcsán – olyan érzése támad az embernek, mintha a lenyűgöző meggyőzőképességgel megáldott Hancock a számára elfogadható elmélet alá képes lenne behajtani valamennyi kézenfekvő kőromot, barlangot és krátert, egyáltalán nem hat kizártnak. A veszélyt inkább az jelenti, hogy a magyarázatok gyakran túlontúl leegyszerűsítettek és megtévesztőek, miközben a cinikusnak és kirekesztőnek mutatott, intézményelvű és rugalmatlan „ellentábor” fájó hiánya igencsak megkérdőjelezi a szakmai oldalt.