Privát sztorik mikroszkóp alatt

Egy középkorú házaspárhoz Kálmán-nap alkalmából látogatóba érkezik egy másik középkorú házaspár. Iszogatnak, beszélgetnek. És a pálinka hatására egyre több elfojtott érzés tör ki belőlük.

Nemcsak a rendezővel beszélgetek, hanem az íróval és az egyik szereplővel is. Hogyan született a film forgatókönyve, illetve az alapjául szolgáló színházi előadás?

Amikor elkezdtük a munkát a barátaimmal, még semmilyen témát nem vetettem fel. Csak karakterekről beszélgettünk. Olyan karakterekről, akiket mi el tudnánk játszani, illetve azt vizsgáltuk, kinek milyen karakter illene. Aztán elkezdtük összepárosítani az embereket. Elképzeltük, mi lenne, ha ők egy pár lennének, vagy testvérek, vagy barátok. Elég sok párosítás jött ki, és csak ezután kezdtük vizsgálni, milyen viszonyban lehetnek egymással a szereplők.

És ilyenkor természetesen előjönnek a saját élményeik is…

Igen. Vagy a privát dolgok, vagy azok a kapcsolatok, amelyeket a környezetünkben látunk. Így lett ez egy generációs látlelet. Mert a szüleink, nagyszüleink nemzedékénél még más volt a férfi-nő viszony. Az életközepi válság mostanra tíz évvel kitolódott. A negyven-ötven közöttiek kerülnek ezekbe a helyzetekbe, sőt a gyerekeim osztálytársainak apukáinál azt látom, hogy ott vannak közel a hatvanhoz egy tizenkét éves gyerekkel, és azokkal a problémákkal, amelyekkel régebben a harmincasok szembesültek.

A Kálmán-napban nincsenek hatalmas fordulatok, mozgalmas cselekmény, szerintem mégis izgalmasabb, mint egy thriller. Hogyan sikerült megteremteni ezt a feszültséget?

Nem hagytuk, hogy bármiféle sztori elvonja a figyelmünket arról, amiről beszélni szeretnénk. A történet bonyolítása azért veszélyes dolog, mert ilyenkor pont az „unalmas” hétköznapi helyzetek mellett megyünk el. Pedig nagyrészt ezekből áll össze az életünk, és ezeken siklanak félre a kapcsolataink. Ha ránagyítunk ezekre a mikroszituációkra, észrevesszük, hogy ott gyökereznek a valódi problémáink. Nagyon sok filmben inkább csak a következményeket látjuk, nem az okokat. A Kálmán-napban viszont egészen a végéig nincs különösebb drámai fordulat. A szöveg mellett nagyon fontos a metakommunikáció is, a gesztusok, a mimika többletjelentést kap, azaz két szinten zajlik a cselekmény. Egy-egy hallgatásnak, elharapott mondatnak, apró mozdulatnak is szerepe van.

Szerintem pontosan ez hat a nézőkre leginkább.

Próbáltuk az igazságokat megfogni, és nem belevinni hamis fordulatokat az élvezhetőség kedvéért. Színházban játszottuk először a Kálmán-napot is, ahogy az előző, Er-nelláék Farkaséknál című történetet, illetve az ezt követő Egy százalék indiánt, amely ősszel kerül mozikba Magyarországon.

Mivel az előadásokon már alaposan bejáratták, letesztelték a helyzeteket, gondolom, nem volt annyira nehéz ezt filmre vinni. Miben különbözik egy forgatás egy színházi közegtől?

Egyrészt valóban egyszerűbb egy olyan anyaggal dolgozni, amit az ember már jól ismer, és azt is tudja, milyen a hatása az egyes jeleneteknek, hová kell őket kifuttatni. A Kálmán-napot úgy 150-szer játszottuk, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb fajta közönség előtt. Viszont pontosan ez az a rutin, ami filmben nagyon veszélyes. A film azt szereti, ha minden nagyon valószerű. Persze érezhető itt a színházi előzmény, már csak a tér-idő cselekmény miatt is, vagyis hogy egy helyszínen játszódik, reális időben, de meg kellett teremteni a színészi jelenlét filmes verzióját. Ami azért nagy kihívás, mert nem lehetünk teátrálisak. A színházban is próbálunk visszafogottak lenni, de a kamerának néha még ez is sok. A forgatáson újra kellett teremteni az öt karaktert, visszavenni a hangerőből, a gesztusokból, inkább rejteni az érzelmeket és gondolatokat, mint mutatni őket. Mert a kamera megtalálni, felfedezni szeret. Ez a dolog egyik része. A másik, hogy megtaláljuk a filmes nyelvet. A színházi közönség egyszerre lát mindent, arra néz, amerre akar, azt a színészt figyeli, amelyiket akarja. A filmen viszont ki kell választani, hogy épp kit mutatunk, el kell dönteni, mi az, ami hangsúlyos, és mi az, ami képen kívül van. Az volt a legnehezebb, hogy egy lakásban, pár szereplővel meg tudjuk találni a filmes szempontból izgalmas nyelvet. Ráadásul csak tizenegy forgatási napra volt pénzünk.

Ez a film is minimál költségvetésből készült el, egy fillér állami támogatás nélkül. Ön híres arról, hogy nem pályázik a Magyar Filmalapnál. Ez a fennálló támogatási rendszer elleni lázadásnak tekinthető?

Fontos megemlíteni, hogy a költségvetés fele Szlovákiából jött, a szlovák Audiovizuális Alaptól, a pozsonyi Prikler Mátyás producer cégén keresztül. Az utómunkák teljes egészében Szlovákiában zajlottak. A költségek másik felét egy amerikai producer, Jim Stark biztosította, aki régi barátom, és sok európai film elkészülésében segített. Ő egyébként nagy név a szakmában, a nyolcvanas években Jim Jarmusch legendás filmjeinek producere volt. Immár tizenkét éve nem pályázom Magyarországon. Eleinte elvi okokból, mert nem akartam asszisztálni egy igazságtalan rendszer kiépülésében, ahol nem tiszták a feltételek, nincsenek mindenkinek egyenlő esélyei. Aztán rájöttem, hogy felesleges a lázadás egy olyan erővel szemben, ahol még az ellenoldal fogaskerekei is ugyanabba az irányba forognak. Onnantól kezdve azért nem érte meg pályáznom, mert a film minden bevételét elvinné a Filmalap. Ezek tulajdonképpen nem támogatások a részükről, hanem kölcsönök.

És itt a másik dilemma, hogy ha a Filmalap valamire pénzt ad, akkor a sajátjának tekinti a film fesztiválsikereit, és zászlajára tűzi a rendezőt.

Akkor is a zászlajukra tűzik, ha nem támogatták a filmet. Amikor nyolc éve az Ernelláék Farkaséknál Karlovy Varyban nagydíjas lett, én pedig megkaptam a legjobb férfi főszereplő díját, pár hét múlva már valamelyik államtitkár említette a beszédében, hogy lám, milyen sikeres a magyar film. Mindegy, az a lényeg, hogy elkészülhettek ezek az alkotások, mert fontosak a nézők számára. Láttam, hogyan reagálnak, hogy szükségük van kapaszkodókra, megerősítésre, olyan referenciapontokra, amik elindítják a gondolataikat. Bármilyen nehéz nézni ezeket a filmeket, a végén erősebb lesz tőlük az ember. Felszínre kerülhetnek olyan dolgok egy párkapcsolaton belül, amelyek esetleg évekig nem voltak világosak az adott pár számára.

A Kálmán-napot Magyarországon március 14-én mutatták be, egy napon a Most vagy soha! című, hatmilliárd forintból forgatott filmmel. Ön akkor azt nyilatkozta, hogy ennyi pénzből kétszáz Kálmán-nap kijött volna. Ezt az interjút pedig arra a napra időzítettük, amikor a tévében is látható lesz a nagy szabású Petőfi-film. A dolog érdekessége, hogy önnek is volt egy Petőfi-filmterve, amely nem valósult meg.

Igen, a magyar forgalmazó tudott erről, poénból tűzték ki a premiert arra a napra. Tényleg kétszázszor többe került az a film, de tízszer annyian sem nézték meg. Persze a történelmi filmekre sok pénz kell, de akkor annak a filmnek olyannak is kell lennie. A kiemelt projektekkel sincs semmi baj, ha emellett másoknak is van lehetőségük filmet csinálni. Nos, nálunk most nem ez a helyzet, pedig a független film jelenti a magyar filmkultúrát. Azok a munkák, amelyek állami források nélkül készülnek.