Pozsonyi Dzsessznapok - Az igazi flow nyomában

Európai nevekkel nem lehet telt házat csinálni, ehhez túl sznob ez a közönség. Főleg azokat ismerik, akiknek a legnagyobb a promójuk, akiket nemzetközi ügynökségek képviselnek. Hiába érdekesebb például az olasz zongoravirtuóz Stefano Bollani zenekara vagy a lengyel Krzysztof Kobyliński etno-dzsessz projektje, mint a veterán amerikai Yellowjackets vagy az agyonsztárolt Kennedy Administration, ez utóbbiakra kíváncsiak a tömegek Pozsonyban. Ezért úgy döntöttem, nem veszem figyelembe a fellépők árfolyamát, sem a koncertek sorrendjét, amely, ugyebár, fontossági sorrend is egyben. 

Szlovákia, illetve a szűkebb régió legnagyobb dzsesszfesztiválja zajlott az elmúlt hétvégén. Három nap alatt 18 koncertet láthattunk két színpadon a pozsonyi Incheba kiállítócsarnokban, ebben a borzalmas szocreál komplexumban, amelyet rendkívül barátságossá tudnak varázsolni a fesztivál szervezői, valamint a dizájnért felelős emberek. Ettől minden évben meghatódom. A tökéletes hangosítást pedig külön ki kell emelni, mert az bizony bravúros hozzáértést igényel. A teljes képhez hozzá tartozik, hogy a korábbi helyszínen, a pár éve ledózerolt PKO-ban nem volt lehetőség a színfalak mögött belőni a dobszerkót, ezért az átállások sokáig tartottak. Itt elegendő a hely ahhoz, hogy egy komplett felszerelést összehangoljanak és betoljanak a színpadra. És ez hallatszik is a produkciókon. Amerikai promóter ismerősöm, aki 23 éve Bécsben él, és azóta egyetlen Pozsonyi Dzsessznapokat sem mulasztott, állítja, hogy az osztrák fővárosban sem tudnának ennél tökéletesebb hangzást produkálni hasonló helyszínen. 

A koncertek értékelését kezdjük egy rekorddal. Szombaton ugyanis a fesztivál 44 éves történetének legfiatalabb zenésze lépett színpadra az ország egyik vezető szaxofonosa, Radovan Tariška alkalmi szupergruppjában. Hodek Áron decemberben lesz nyolcéves, és úgy játszik a felnőtt méretű basszusgitáron, hogy végem van tőle. Tizenhárom évvel idősebb bátyja, Dávid is csodagyerekként kezdte, mára az ifjú dobosgeneráció egyik legjobbja, nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is. Szóval a Radovan Tariška Radio Band koncertje különösen kedves volt a szívemnek, hiszen a zenekarvezető általában a legjobbakat válogatja maga mellé. (A fúvósszekcióban ráadásul Sipos Dávid is szerepelt.)

A harminchárom éves párizsi Charles Pasi a Hodek fivérek ellentéte: 17 éves koráig nem foglalkozott zenével, 22 évesen viszont megjelent az első albuma, amelyet négy további követett, a legutóbbi már a legendás Blue Note kiadónál. Pályája úgy indult, hogy barátai szórakoztatására elkezdett szájharmonikán ökörködni. Kiderült, hogy korszakos tehetség, abszolút hallással. Stílusa besorolhatatlan, nem érdeklik a fiókok, de blues-rock előadók a kedvencei, és popos elemek is felfedezhetőek a zenéjében. A pozsonyi koncert csúcspontja az volt, amikor négytagú zenekarával együtt öten püföltek törzsi ritmusokat a dobfelszerelésen, perceken át. Nos, ilyet én még nem láttam ezen a fesztiválon.

De olyat se láttam, hogy egy zongorista a színpadon tesztelje, ugrassa a zenésztársait különböző improvizációs feladványokkal, amelyekre reagálniuk kell. Stefano Bollani ezt művelte a többiekkel, és érezhető volt, hogy nem begyakorolt kunsztok, hanem a közös zenélés élvezetéből fakadó virtuóz játékok zajlanak. A Napoli Trip elnevezésű projekt külön misét is megérdemelne, mert Bollani, aki egyébként Chick Coreával is készített kétzongorás albumot, nápolyi dalokat darabolt szét és illesztett össze ismét, saját felfogásában. A CD a helyszínen is kapható volt, de a rögzített anyag csak nyomokban emlékeztet arra, ami a színpadon zajlott. És ez így van rendjén, erről szól a dzsessz, gondolhatnánk elégedetten.

Pedig nem egészen. Vannak formációk, amelyek nagyjából ugyanazt művelik élőben, mint a stúdióban. Magasan képzett zenészek kifogástalanul játszanak, technikásan szólóznak, elképesztő hangterjedelemben énekelnek, és világhírűek. Mégsem jön létre igazi flow a koncertjükön, mert épp a személyesség, az emberi tényező, a spontán történések varázsa hiányzik. Ezért pontoztam le a nagy neveket idén. Kivéve az abszolút szupersztár The Manhattan Transfer énekkvartettet, amely már 45 éve csodálatos, és nem lehet beléjük kötni, olyan varázsosan hozzák a swing-éra hangulatát. Pedig minden hang és mozdulat profi módon kiszámított náluk. Egy zongora-bőgő-dob trió kísérte őket, a zongorista, Yaron Gershovsky egészen kivételes képességű zenész, saját jogán is világsztár lehetne. 

A hazai felhozatal is biztató. A kisszínpadon fiatal tehetségek versenye zajlott, a legtöbb szavazatot kapott formáció nyithatja jövőre a fesztivált. De néhány befutott csapat is játszott itt, például a hazai viszonylatban úttörőnek számító Ľubomír Gašpar Cimbal Projekt. A zenekarvezető cimbalomművész szlovák népzenén nevelkedett, aztán a világzene és a dzsessz felé fordult, ma pedig már olyan fura, szokatlan hangokat csihol a hangszeréből, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ő is népdalokat bontogat szét, a felismerhetetlenségig. Szép jövő áll előtte.