Pozsony minden mennyiségben

A kiadónak A Tátra – mesélnek a régi képeslapok címmel már megjelent egy hasonló jellegű kötete, és nem kevesebb, mint kilenc további, régi levelezőlapokból összeállított publikáció kiadását tervezi. Ezek a következők: Karol Plicka – Csehszlovákia; Kassa korabeli képeslapokon; Cigányok – régi képeslapok; Pozsony látképei a 15–19. századból; Az osztrák–magyar vasút korabeli képeslapokon és fényképeken; A tátrai képes levelezőlapok története; Kelet-szlovákiai kirándulóhelyek korabeli képeslapokon; Eperjes és környéke az idő tükrében; A Szepesség régi képeslapokon.

A Pozsony – régi képeslapok tanúsága című, 280 oldalas kiadványt két remek tanulmány vezeti be. Az egyik a pozsonyi fényképészet kezdeteit és a város legismertebb fényképészműtermeit, a másik a képes levelezőlapok történetét ismerteti. A képeslapok utcák és témakörök szerint csoportosítva kerültek a kötetbe, részletes ismertető szövegek kíséretében. Az első bemutatott fénykép, amely a Pozsonyról készült felvételek legrégebbikének számít, 1840/41-ből származik, és a Kapucinus utcát ábrázolja, az utolsó fotó egy tragikus esemény, a város 1944-es bombázása után készült. Ami e kettő között van, az a város százéves történelme, épületek és szobrok beszédes fel- és eltűnése, szürke hétköznapok és rendkívüli események lemezre rögzített pillanatai. Bronislaw Ondraszek előszava szerint az album célja megörvendeztetni, tanítani és emlékeket idézni. Mindhárom célkitűzésnek sikerrel tesz eleget.

Július Cmorej könyve a Pozsonyt jól ismerők számára is számos meglepetést tartogat. Ki gondolta volna például, hogy a Grassalkovich – a mai elnöki – palota előtt 1945-ben szabályos temető állt, fekete gránit sírkövekkel, és minden egyes sírt kis léckerítés vett körül? Ez volt a Vörös Hadsereg elesett katonáinak ideiglenes temetője. Hányan tudják, hogy a Pozsonyi Városszépítő Egylet egykori elnökének, gróf Pálffy Istvánnak a szobrát is az a sors érte, mint általában a közép-kelet-európai politikusok és közéleti személyiségek szobrait egy-egy rendszerváltás után? Az oszlopon álló mellszobor a két háború közti években nyomtalanul eltűnt, az oszlop a rajta elhelyezett falikúttal együtt a szemétben kötött ki, ahonnan kegyes kezek kiemelték, s ma az Úri utcai Pálffy palota udvarát díszíti. Nyomtalanul eltűnt a Rigele alkotta első világháborús Vashonvéd is, amely nevét meghazudtolva hársfából készült, csupán a belévert szögek voltak vasból. (Bárki beléverhetett szöget, aki a honvédek javára befizetett bizonyos összeget.)

Az utcák, terek változásait dokumentáló, különböző időszakokban készült fényképek arról tanúskodnak, hogy a múlt századfordulón élt elődeink sem tartották magukat mindig ahhoz, amit Fadrusz János írt barátjának, a levéltáros Batkának, amikor a város úgy döntött, lerombolja az 1773-ban épített, Hildebrandt tervezte magtár épületét: „Pozsony nem valami tegnapelőtt keletkezett parvenü város, hanem egy több évszázados kultúrájú, előkelő polgárváros. Ezt az értékes városképet meg kell őriznünk és olyan épségben kell átadnunk utódainknak, amilyenben régi elődeinktől kaptuk örökbe.” A magtár mégis eltűnt, ahogy eltűnt a Roland szobor háta mögül a Pozsony legrégibb lakóházának tartott, Spukhaus néven is emlegetett híres „Burg”, és sok más szép, patinás épület. Az albumot lapozgatva azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy legalább fényképen megmaradtak.

A magyar szöveg nem mindig a legkifogástalanabb, bár összehasonlíthatatlanul jobb, mint a szlovák kiadók magyar nyelvű publikációinak átlaga. Időnként becsúszik egy-egy szlovák utcanév (pl. „Látkép a Panská utca és a Straka utca sarkáról”), a személy- és vezetéknevek sincsenek mindig következetesen írva, a nyelvezet itt-ott kissé csikorog, de reméljük, hogy a sorozat következő köteteiben már nem lesznek ilyen szépséghibák. Ehhez csupán egy jó lektor kell. Kár lenne spórolni a lektoron, mivel hatalmas információmennyiséget tartalmazó, pompás kiállítású, értékes kiadványról van szó.