Pozsony, a reggae fővárosa

JUHÁSZ KATALIN

Az ömlő eső szombat délután minket is hazazavart. Akik viszont maradtak, sőt a helyszínen sátoroztak, azt mondják, egy percig sem érezték veszélyben a testi épségüket. Sőt, valamennyi meghiredetett koncert megvalósult, bár két–három órás késéssel, és az időjáráshoz alkalmazkodva, rövidített formában.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen csütörtöki nulladik napon még hét ágra sütött a nap, mi pedig kíváncsian indultunk megnézni a Mellow Mood zenekart. Ez a formáció (nem csak szerintünk) Európa egyik legjobb reggae-együttese. Már tavaly is felléptek ezen a fesztiválon, és a nagy sikerre való tekintettel hívták őket vissza. Remek dalok, invenciózus hangszerelés, modern elemek becsempészése a roots reggae-alapokon nyugvó zenébe, és tökéletes jamaikai angol kiejtés – ez az olasz Mellow Mood. A mikrofonoknál ráadásul egy egypetéjű ikerpár, Jacob és Lorenzo ejti zavarba a rajongókat. Szinte egyforma a hangjuk, mindketten gitároznak is, valamint ugyanúgy öltöznek, raszta sörényüket is ugyanúgy fogják össze a fejük tetején, és nem mutatkoztak be a koncerten. Szóval tényleg lehetetlen volt őket megkülönböztetni egymástól. A zenekar rajongójaként azt kell mondjam, parányit csalódtam, mivel Lorenzóék kissé flegmának tűntek a színpadon. Persze tudom, hogy nem először adják elő ezt a szettet, mégis vártam tőlük a profizmus mellé valamiféle tüzet, vagy legalább parazsat, amit sajnos nem kaptam meg.

A péntek volt a legjobb nap, egy csepp eső nem sok, annyi sem esett, a koncertek pontosan kezdődtek, a fellépők élvezték a lelkes közönség reakcióit, a hang- és fénytechnika pedig tökéletesen működött.

Az est fénypontja egyértelműen Jimmy Cliff volt. Ez a hatvanhat éves élő legenda minden előző fellépőt lazán hazaküldött elképesztő énekhangjával, mozgásával és lelkesedésével. Természesen a legjobb zenészekkel vette körül magát – bár a földrajzzal nem igazán lehetnek tisztában, mivel a Cliffet felkonferáló szaxofonos a szlovéniai közönséget köszönötte nagy szeretettel. A nyolctagú formáció szépen tolta a négynegyedeket, Jimmy Cliff pedig megsorjázta a közönséget slágereivel (I Can See Clearly Now, Trapped, Reggae Night). Kevesen tudják, hogy a Boney-M diszkóslágereként ismert Rivers of Babylon című dal szintén Jimmy Cliff szerzeménye.

A mestert sokakkal együtt magam is a reggae szórakoztató, mainstream ágának képviselőjeként tartom számon. Dalaiban kevesebb a mondanivaló, mint a Bob Marley-számokban, sőt azt is megkockáztatom, hogy ha a reggae-próféta nem halt volna meg 1981-ben, 36 évesen, Jimmy Cliff egész biztosan nem csinált volna ekkora karriert. A feltételes mód azonban a zenében sem működik, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy Jimmy átvette Bob Marley szerepét, és a műfaj első számú előadója lett, aki előtt még olyan kurrens „popsztárok” is megemelik kalapjukat, mint az Uprising fesztivál szombati sztárfellépője, Shaggy.

Ezzel egy időben a kisebb színpadokon is izgalmas program zajlott: a rootstól a dancehallon át az electro-dubig számtalan stílus hallható volt, főleg DJ–MC párosok előadásában. Ez lehet a reggae jövője, gondoltam pénteken a Fitta Varri nevű MC lenyűgöző „néptáncoktatásán”. Akkor még nem tudtam, hogy az idei kínálat számomra legizgamasabb előadóját, Chronixx-t az eső miatt nem fogom látni.

Szintén nem tudtam megnézni a szombat délutánra tervezett, a műfaj múltját képviselő Skatalites együttest. Jah Rastafari bocsássa meg nekem, rosszul viselem a csontig hatoló, jéghideg esőt. És az sem jelent túl sokat, hogy az utóbbi tíz évben háromszor láttam élőben ezeket a tisztességben megőszült öregurakat, hiszen olyanok ők a ska stíluson belül, mint a rock-and rollban a Beatles.

Pozsony ideális helyszín a fesztivál számára, hiszen sem az osztrák, sem a magyarországi rajongóknak nem kell sokat utazniuk. A viszonylag kis alapterületű helyszínt szépen berendezték: voltak sound systemek, bulisátor, graffiti-workshop, és persze árusok hada, akik Bob Marley-pólókat, zöld-sárga-piros, illetve jamaikai zászlókat, afrikai bizsukat, valamint szépen faragott pipákat próbáltak értékesíteni.

Hogy mennyire divat és mennyire életstílus manapság a reggae ebben a régióban, azt maguktól a résztvevőktől próbáltam megtudni, kevés sikerrel. A raszta hajzatot viselők zöme aktív környezetvédő, sokan közülük vegetariánusok és nem vetik meg a „szent növényt” sem, a reggae filozófiai alapját képező rastafariánus vallást viszont csak amolyan érdekes adaléknak tartják. A dreadlock frizura mára ugyanolyan divat lett, mint a piercing vagy a tetoválás, a reggae pedig egyszerű bulizene. Mindenesetre ez a fesztivál kiváló alkalom volt a nyári szünidő vidám temetésére. Napsütésben és zuhogó esőben egyaránt.