Postaláda

Azt hiszem, nem szép szó, a szavak szépségversenyén aligha díjaznák a nyelv tudorai.

Én mégis szeretem. Nemcsak konkrét, hanem jelképes jelentése, metaforikus jelentéstartalma miatt is. Mi több, nemcsak a szót – a postaládákat is szeretem. Illetve a postaládámat, a mindenkori postaládáimat. És ezzel ma is így vagyok, az elektronikus „postaládák” és a mobiltelefonok „Bejövő postafiókjai” korában is.

Nekem a postaláda maga a megtestesült titok, az eleven misztikum, a várakozásra késztető örök remény. Mindig tartogat valamit a számomra. Egy levelet innen, egy újságot onnan, egy értesítést, üzenetet amonnan. Vagy egyszerűen csak az ürességet. Ez utóbbi esetben véghetetlenül szomorú vagyok, vigasztalanul magányosnak, elhagyottnak érzem magam.

Van úgy, hogy a postaládámat többször is megnézem naponta. Olyankor is, amikor tudom, már volt a postás, egyszer már kiürítettem a tartalmát, aligha valószínű hát, hogy találok benne valamit. De mégis. Hátha. Hátha egy távirat, egy expresszlevél, egy eltévedt üzenet, bármi. Tulajdonképpen mindegy, mi, s talán az is mindegy, hogy van-e benne valami vagy nincs. Szertartás az egész, s ez a fontos benne: a rituális jelleg. Anynyira belém rögződött már ez a kíváncsi várakozás, ez az örökös készenléti állapot, annyira a kezemben van már az a mozdulat, mellyel a kulcsot a zárba helyezem, elfordítom, majd kinyitva a láda ajtaját, egyetlen pillantással felderítem, van-e benne valami, hogy ha történetesen elkerülnék egy lakatlan szigetre, a tucatriporterek tucatkérdéseiben szereplő három dolog egyike, amit oda magammal vinnék, régimódi, még klasszikus avantgárd fickó lévén, bizonyosan nem a mobilom, hanem a postaládám lenne, s én fölszerelném szépen egy kezem ügyében levő fára, vagy Robinson-mód összetákolt kalyibám bizonnyal rosszul csukódó ajtajára, és mindennap – mi több, feltehetően napjában többször is – megnézném, érkezett-e postám valahonnan. Hát persze, hogy nem érkezik majd sehonnan, ezt én is jól tudom, nem is érkezhet, hiszen azért lakatlan sziget egy valamirevaló lakatlan sziget, hogy a postahajók (majdnem postavonatot írtam!), postarepülőgépek, netán postahelikopterek, sőt a postagalambok is messze elkerüljék!

Az embernek szüksége van a rítusokra, legyenek azok bármilyenek is, nem tud élni nélkülük. Nálam ilyen rítus ez az egész postaláda-mánia. Persze, akkor vagyok a legboldogabb, amikor fölnyitva ajtaját, szinte dől belőle a sok levél, újság, papírfecni, miegymás (egyedül a befizetni való csekkeket nem szívelem). Ilyenkor talán azt se bánnám, ha egyszer annyi postám lenne, hogy végeérhetetlenül zuhogna rám az egy közepes női retikülnél nem nagyobb ládából, s egészen betemetne. Ez esetben azt is el tudnám képzelni – legalábbis végtelenül stílusos lenne –, ha majdani koporsóm oldalára szerelne föl valaki egyet. A gyásztáviratoknak, levélbeli részvétnyilvánításoknak, a halálomat hírül adó s rólam nekrológokat közlő újságoknak, s a gyászbeszédeknek. Gyanítom, hogy még egy utolsó, erőtlen mozdulattal – igen, azzal a megszokottal – valahogyan kinyúlnék a koporsómból, s reszketeg kézzel emelném be magamhoz a postaládából az utolsó napi postámat.