Polgár Anikó: Mikor benyit valaki a mondat közepén

A. E. kávéházakban írt, dohányfüstben, zajban, üveges szemmel, kótyagos fejjel. A szedőfiú ott állt az asztalnál, a költő mindig letépte az épp elkészült versszakot, a fiú szaladt vele a nyomdába. A hosszú vers nem egészben születik – nem úgy, ahogy szokás: előbb a fej, a nyak, a váll, a kis karocskák, aztán a többi, s mikor kicsusszan, egy ütemre kapálózik, egyszerre rázza a sikamlós, magzatmázas testet a sírás. Nem, mint egy origami, amit egy nagy, A3-as lapból hajtogatunk, olló és ragasztó, hozzátoldozgatás, foltozás, színezés nélkül. Még csak úgy sem, mint a leves, amelybe fokozatosan adagolhatók az újabb zöldségek, az újabb fűszerek, de mégiscsak egy lében fő, egyszerre fortyan föl az egész.

Még csak úgy sem, mint a faliújságra kirakott mozaikkép: egyenként szúrjuk fel a gombostűvel az arcot, a testet, a végtagokat, de közben aggályosan figyelünk, hogy az egyes részek egymáshoz illjenek, ne legyen köztük árulkodó hézag, hivalkodó rés. Szemünk előtt a koncepció, látjuk előre a kitöltetlen helyeket, a végén csak összeáll az, amiből megvolt a fejünkben a képzelt egész. A modern vers nem ilyen: életközege a sejtetés, a homály. Minden végtagja külön megszületik, a szedőfiú mint egy agresszív csecsemősnővér, megragadja őket egyenként, szalad velük, ledobja a pultra, rohan a másikért. A nyomdász összeilleszti, mikor mi jön: orrhoz kerül a kéz, nyakhoz a fenék.

Kiméra, kentaur, mitikus ősszörny: ott csörtet a ködben, senki se látja teljes alakját, felsejlik, hallatszik zihálása, fújtatása, patái koppanása, orrlikaiból ránk fújja az elhasznált meleg levegőt, s előre megborzongunk, mert szinte érezzük, amint belénk harap. Maga a költő is így szembesül vele másnap a kinyomtatott lapban, maga is hátrahőköl belé, a füst fojtón tekeredik a nyaka köré, halántékán lüktetnek az erek, leszédül az asztal alá: hörpintsd ki poharam, aztán taposs el, ősmagyar erdeink szörnye, most már megadom magam!

K. Gy. negyven évvel később füldugóval jár a kávéházba. Bemegy reggelente, kényelmes, jól fizető munkahelyére (ahonnan hamarosan mint a rendszer ellenségét kirúgják), székére teríti a kabátját, aktákat rak az asztalára, azt a látszatot keltve, hogy bent van és dolgozik, majd kéziratával átmegy a szemközti kávézóba. Alkotás Kávézó, mi is lehetne más a neve? Persze, stílusosan, az Alkotás utcában. Így születnek regénye oldalakon át kígyózó, remekül megszerkesztett mondatai: egy lefelé, a mélybe épített katedrális. Lebontja az elvárásokat, szétszedi a paneleket, aztán felépít papíron egy alternatív világot, azokból az eldobott, letagadott, takargatott törmelékekből.

Nem elég csak benézni az új rendszer palánkkerítései mögé, melyekkel elfedi azt, amit nem akar láttatni, de eltüntetni sem tud: be is kell lépni mögéjük, elhozni elemenként, rongyokba csavargatva, régi bőröndökbe gyömöszölve mindazt, amivel az épület aládúcolható. Az egyik ház fölépül, a másik leomlik. Ha robbanni fog, csak robbanjon, dőljenek le azok a látszatkényelmet nyújtó karosszékek, melyekből hallgatva úgy tűnhet, mintha a kiüresedett szólamokból is kiszólna valami. Lehet, hogy elég egyenként kissé befűrészelni a széklábakat: aztán várni, míg magától is ledől, s kiveti magából azokat, akik látszólag már kényelmesen elhelyezkedtek és hátradőltek benne.

Ez persze eltart még egy darabig. K. Gy.-t közben kirúgják, lehallgatják, megfigyelik, elkobozzák kéziratait. Nem adja fel: kibérel egy falusi, roskadozó parasztházat, próbálja megkülönböztetni az egér neszezését az emberi behatolókétól, s próbál most már csendben, füldugók nélkül írni, a láthatatlan hangra figyelve, emlékeit, korábbi meglátásait rendszerezve. A szomszédba, a templomba is áthallatszik az írógépkopogás – szaporodnak az indigórétegek, szaporodnak az elrejtendő kéziratmásolatok.

K. I. is füldugókkal iktatja ki a külvilágot, abban a második emeleti, 28 négyzetméteres garzonlakásban, ahol rendszerint minden délelőtt 10 óra tájt, mikor felesége már elindult munkahelyére, a bisztróba, ahol pincérnőként dolgozik, az író, egyedül maradván a lakásban, általában az iratszekrény előtt állva gondolkodik vagy régi feljegyzéseit olvasgatja. Az elmélyedést azonban rendszerint megzavarja a mitikus őslényekre emlékeztető szomszéd, akit az író (bár mindkét szeme megvolt) női Küklopsznak nevezett el. Mindennap hallani lehetett, hogy ez a női Polüphémosz dübörögve betér barlangjába, nagy dörrenéssel becsapja az ajtót vagy helyére gurítja a követ, a barlang padlójára dobálja a hazahordott zsákmányt, s a fenevadak, akiket otthon tart, nyomban elbődülnek, miután felkapcsolja a rádiót vagy a televíziót.

K. I. a szűk lakásban úgy érzi magát, mint a barlangban rekedt, a Küklopsznak kiszolgáltatott Odüsszeusz, s ahhoz, hogy tovább hajózhasson (ahhoz, hogy írni tudjon), leleményességre van szüksége. Már most használja a viaszt, amire az eposz szerint csak később, a szirénkaland során lesz majd szüksége: mivel előre számít már a szomszéd küklopsztámadására, jóelőre készleteket halmozott fel a csak külföldről beszerezhető, üvegkapszulában tárolt, tenyérben puhítható, viaszból készült füldugókból.  
Elképzelem E. P.-t is, ahogy ír otthon, a dolgozószobában (gyerekek, most nem szabad zavarni a papát!), de minduntalan benyit valaki a mondat közepén. Ki máshoz fordulhatnának, ha nehéz a mateklecke, s az mikor nem nehéz? E. P. nem csügged, nem issza el az eszét, nem vesz füldugót, nem költözik le falura: inkább kialakítja szekrényes, fiókos, kommentálós, zárójelezős, kitérőkkel zsúfolt, vissza-visszakanyarodós, a szálakat elvesztő és váratlan helyzetekben újra felvevő technikáját. Nem is tudod már, melyik a fő vágány és melyik a letérő, melyik a vonat eleje és melyik a vége, menetirányban utazol-e vagy egyszeriben, egy hirtelen váltással háttal kerültél a menetiránynak.

Mint egy folyamatábra, elágazik erre is meg arra is. Mint egy honlapon az újabb és újabb megnyitódó ablakok, a magukhoz vonzó linkek – az ember nem bírja ki, hogy rá ne kattintson egyikre vagy a másikra. Aztán ül E. P. a buszon, jegyzetfüzettel, az utcán is előkapja vagy a boltban. Följegyzi az ízes pesti beszéd egy-egy foszlányát, melléjük egy-egy Goethe-idézetet vagy egy Kosztolányit. Később a váróteremben, a betegek és hozzátartozók zsörtölődéseit, belátva a szavak mögé, szétboncolva egy-egy kifejezést, benézve a nyelv zsigereibe, a mélyre, ahol a nyirkos-véres máz alatt mintha lüktetne valami. Elborzadunk, de közben el is mosolyodunk, hiszen éppen most csúszott el valaki előttünk a nyelv sikamlós banánhéján.

Ülök az erkélyen, egy poros vödör és a bekészített konzervek mellett. Egy szájmaszkos anyuka babakocsit tol az ablak alatt, két motoros fiatalember nem bírja abbahagyni a berregtetés, rendőrök szólnak ki a kocsi ablakán, s küldik haza a füvön labdázni próbáló gyerekeket. Rég nem volt már ilyen nagy hőség húsvétvasárnap, lassanként mégis bekényszerül mindenki, a legelszántabb szabályszegők is. Mindenki be a maga barlangjába. Kikapcsolódásként marad a napozás az erkélyen, természeti idill gyanánt ott van pár szobanövény. A csömény, bemënt a csömény, a p..ába! – kiabálja valaki, talán egy gondos apuka a fölöttünk lévő erkélyen, aki a kisgyerekét félti a darázscsípéstől. Talán egy itteni férfi Küklopsz, akihez darázsalakban hatoltak be az éhes görögök. E. P. ezt a zsörtölődést biztos feljegyezné: a második vesszőt persze kihagyná, s elképzelné, ahogy ott bent zümmög, ahogy elélvez, ahogy a csöményt befogadó hölgy sikoltozik, ijedtében vagy örömében. Beröppent ez a csömény a szövegünkbe is, Odüsszeusz se tudná elaltatni és kiszúrni a szemét.

Végül E. P. is elkomorodik. Elegánsan, tanult mozdulatokkal várta mindig az újabb és újabb csörtét, de az ellenfél szemből csak bunkósbottal ütött. A Küklopsz buzogányával. A Járom az utam lezserségéből járom lesz és iga, járom a nyakában, így húzza tovább, vánszorogva, de nem felejt el mosolyogni, még ha egyre keserűbb lesz is a mosoly. S mikor ott van kollégája, a pár hónappal korábban eltávozott K. I. sírjánál, akkor már Küklopsz sem dübörög, darázs sem zümmög, s ő maga is elharapja a szavait, visszanyeli, marad – s már tényleg nem tudni, mi helyett – a csönd. Meg a szenvedés. Meg a nyugtalanság.