Polgár Anikó: Míg megnő a malac

De hát nem kell csodálkozni, mindig furcsa volt ez a gyerek, semmi fiús dolog nem érdekelte kicsi kora óta, nem szeretett fúrni-faragni, barkácsolni az apjával, nem is figyelte a motorokat, az autókat, nem játszott a legókkal, nem focizott, még be a Bence bácsi traktorjába se akart beülni soha. Ugye, ti is csodálkoztatok, csak nem akartatok mindig ezzel piszkálni! Én se akartam neki szóvá tenni, pedig láttam, hogy ez a gyerek mindig csak gubbasztana a szobájában, egy könyvvel a kezében, vagy irkodna valamiket a füzetébe. Segíteni ugyan segített, ha rászóltunk, szót fogadott, csendben megcsinált mindent, de nem élte bele magát, látszott, hogy máshol jár az esze. Ádika, ásd fel a kertet, Ádika, szedd fel a krumplit, Ádika, fesd be a kerítést! Megcsinálta villámgyorsan, hogy aztán minél hamarabb bújhasson vissza a szobájába.

Általában olyan volt nappal is, mint egy alvajáró. Pedig erős, masszív gyerek volt, a falusi munkákra való testalkattal, közben meg olyan jámbor volt, jószívű, soha nem verekedett az iskolában. Állítólag ott is mindig könyvvel a kezében sétálgatott a szünetekben. De csak a történelem érdekelte meg az irodalom, meg a művészetek, a természettudományokat, a technikát mindig elhanyagolta.
A szülői értekezleten is mindig ezt hallgattuk, hogy Ádám ráhajthatna egy kicsit arra a fizikára, kitűnő eredményei lehetnének, ne engedjük, hogy elkallódjon majd a bölcsészkaron. De hát mit tehettünk? Nagyon makacs volt. Mi próbáltuk ráerőltetni, igazán nem a mi hibánk, hogy olyan félvállról vette, szinte el se akaródzott mennie a felvételire. Miután a mérnökin elbukott, másik éven már megengedtük neki, hogy a bölcsészkarra felvételizzen. Az ment is neki szépen, büszkélkedhetnénk is vele, de valahogy mindig ott van bennünk ez a rossz érzés, hogy mire használja majd szegény gyerek azt a sok elvont tudományt! Hogy mit is tanult, Irmikém? Hát, nem sok értelmeset! De ha megkérdezed, azt mondja rá, hogy mit ártom bele magam a filozófiába! Múltkor is összevissza magyarázott, míg kavargatta a zsírt, hogy a világ csak képzet, hogy nem is látunk egymásból meg magunkból se mást, csak árnyakat, s hogy mi kinevetjük azt, akinek a fény elvakította a szemét, aki alig lát, úgy botorkál köztünk, pedig meglátta az igazi fényt, és arról tud beszámolni nekünk…

Gondolhatod, ilyeneket kellett hallgatnunk, mikor volt mit csinálni abban a nyirkos, rossz időben, múlt szombaton, tudod, mikor az a nagy köd volt, akkor vágtuk a disznót. De ez csak hagyján, ha legalább a barátnője ne lenne ugyanilyen! Még az hiányzott, hogy ezek ketten összekerüljenek. De hát hiába ajánlgattuk neki ezt a Mártikát innen a szomszéd utcából. Pedig sűrűn találkoztak, mert a Márta el szokott jönni hozzám kávézgatni, recepteket cserélgettünk, megmutattam neki a kötésmintákat, meg a virágaim is nagyon érdekelték. Ez az Ádi gyerek persze rá se nézett, inkább elvonult mindig a szobájába. Pedig ez a Márti mindent megcsinál a háztartásban, meg amúgy is olyan talpraesett, beszédes, életrevaló, el is intézne mindent helyette, nem járkálna úgy a világban, mint egy alvajáró.

Bezzeg ezt a Filomélát, vagy hogy is kell kimondani a nevét, nem tudtuk Ádika mellől elmarni. Ott találta ezt a lányt is az egyetemen, ahol azt a sok agyament tudományt. Azt mondod, Irmuskám, hogy nézzük a jó oldalát? Hogy örüljünk, hogy a lány is tanárnő lett már? Az meglehet, de vajon kit fog olyan fura, kihalt nyelvekre tanítani, amiket ő tud? Kimentek már ezek a dolgok a divatból. Azt mondod, hogy a disznóölés is divatjamúlt már? Azt ne hidd, jöhet még akármi, egy háború, egy éhínség! Látod, már most is itt van ez a járvány! Mi lesz, ha megint kiürülnek a boltok? Milyen jól jön olyankor, ha teli van a fagyasztó. Meg aztán így tudod, hogy ez a tiéd, tudod, mivel etetted, nem kapsz tőle mérgezést. Jobb is a disznózsír azoknál a műanyagból gyártott, állítólagos növényi olajoknál!

A malacot felnevelem, felhizlalom, nem kell rajta érzelmeskedni, rutinosan mennek a dolgok, hisz már annyiszor végigcsináltunk, mindig látjuk is előre a hasznát. De a gyereknevelés, az tiszta lutri! Beleadsz mindent, igyekszel, hogy átadd neki a legjobb tudásodat, hogy boldoguljon az életben, aztán tessék, ide jutunk! Most mondd meg, hogy lehetne ezeket visszahozni a földre? Mikor ennyire el vannak egymástól varázsolva, meg azoktól a romoktól, ledőlt oszlopoktól, amiket nézegetnek a könyveikben? Folyton csak panaszkodnak, hogy most nem lehet odautazni, hogy élőben is lássák.

Elég baj ez nekünk, Irmuskám, és még reménykedtünk, hogy valami megváltozik, hogy talán kiszeretnek egymásból, nyugtattuk magunkat, hogy ez csak idő kérdése. Mondtuk is Ádinak, mikor bejelentette, hogy házasodni akar, hogy persze, persze, csak ne siesse el. Meg aztán azt se akartuk, hogy olyan hirtelen elköltözzön, mert ezt a Filomélát nem tudom itt a faluban elképzelni, nem tudna ez a mi életünkbe beleszokni. Olyanokat mondanak, hogy ők csak olyan helyen bírják ki, ahol színház is van, meg opera, meg múzeumok, még ha most be vannak is zárva, csak a tesztelésre nyitották ki némelyiket, ott zajlott a mintavétel a színpadon, akik meg az eredményre vártak, azokat szétültették a nézőtéren. Ádi meg azon kesergett, hogy ha tudta volna, akkor ők odautaznak, oda sorakoznak be, már csak a hangulat kedvéért is, mégiscsak más, mint itt nálunk a tornateremben. Hallgatni is rossz, amikor így lemondja azt, ami nálunk van, amiből ő is jött. Ha meg elköltözik ezzel a lánnyal, persze messzire, valami nagyvárosba, akkor meg ki fogja itt nálunk jövő nyáron behordani a gabonát, jövő ősszel felásni a kertet?

Akárki elismerheti, hogy mi igazán megpróbáltuk a sorsát jobb irányba terelni, rá akartuk venni őket, hogy még várjanak, mert hát szeszélyes a fiatalság, aztán idővel meggondolja magát. Mondani persze mondtuk, hogy persze, persze, nyugodtan házasodjatok össze, mert hogy is mondhatna mást egy szülő, főleg, ha ennyire szereti a gyerekét, mint mi, mert mi igazán bármit megtennénk érte. Így aztán mi mást mondtunk volna, mint azt, hogy persze, meggondoljuk, megszervezzük a lakodalmat, csak mindent tervezzünk meg alaposan, előbb várják ki, míg megvesszük tavasszal a malacot, etetjük, felhizlaljuk, aztán jövő télen levágjuk. Addigra már csak lemegy a nyakunkról ez a vírus, aztán meghívhatjuk az egész rokonságot. Ez fontos, hogy legyen elég hús, hogy megvendégelhessünk mindenkit, mert akárhogy is számolom, tömérdek embert meg kell hívnunk, akiknek mi is tartozunk.
Ez a gyerek meg, látod, nem hallgatott ránk, egyszerűen csak bejelenti, így utólag, hogy ők nem vártak, összeházasodtak titokban, most amúgy sem lehet vendégeket hívni, s ezt csak így, foghegyről ideveti, mi meg itt maradtunk szégyenben a rokonok meg az ismerősök előtt. Mire volt jó ez a nagy sietség? Mintha nem várhattak volna még pár évet! Hát nem felsültünk, Irmuskám, ezzel az egy szem fiunkkal?