Polgár Anikó: Gigantikus, lépkedő szemgolyó

Az a jó, hogy én megúsztam. De azért már én is nagynak számítok, csak ketten magasabbak nálam az osztályban. El is hívott minket az igazgató bácsi, hogy segítsünk rakodni a könyvekkel. A csomagolópapírt a szemétbe, az ajándékkönyveket az alagsorba.

Egymásnak adogattuk, de a lányok olyan közel álltak egymáshoz, hogy csak a kezüket kellett mozdítaniuk, nekem viszont a lépcsőn kellett járnom föl meg le. Gondolhatod, anya, mennyire elfáradtam! Szerinted van még ezek után energiám ma délután bejelentkezni az online zenelméletre? Attól különben is szétmegy a fejem! A csoporttársaim (persze, csupa lány!) nem kapcsolják ki a mikrofonjukat, az egyik hangosan énekelget, a másiknak a kistestvére visít, a harmadiknak meg a kutyája ugat egyfolytában, mert az óra idejére kicsukták a szobából, alig hallom, amit a tanító néni mond.

Különben képzeld, ma jött egy új lány az osztályunkba. Eddig német iskolába járt. Természetrajz óra helyett leültünk a szőnyegre és beszélgettünk. De én hiába jelentkeztem, Eszter néni nem hívott fel, pedig Ádám hármat is kérdezhetett. Hát, mindenfélét kíváncsiskodtunk, de Ádám mindig csak azt, hogy hogy mondják németül ezt meg amazt. Hogyne tudna magyarul is a lány, hisz az apukája magyar! Képzeld, hogy ők harmadikos korukig nem kaptak semmi jegyet, ott csak színekkel osztályoznak! A legrosszabb a piros, pedig az is egy szép szín, nem? Nekünk apával az a kedvencünk. A zöld náluk a legjobb, aztán jön a sárga, a kék meg csak közepes. Az is jó volt, hogy a szőnyegen odaülhettem Bence mellé, nem szeretek Zsófi mellett ülni, mert a lányokkal nem lehet semmiről se beszélgetni. Az új lány az más, de ezekre az itteniekre gondoltam, ne forgasd ki mindig a szavaimat!

Nem, nem azért ültettek el, mert beszélgettünk Ákossal az órán, ezt csak te találtad ki! A lányok trécselnek, vihorásznak, biztos őket akarták szétültetni. De így se olyan rossz, hátra fordulhatok Petihez, ha valami vicces eszembe jut. Nem, nem azért kaptam rosszpontot, mert dumáltunk, csak mert lesodródott a padról a mateklapom, tudod, az a kifestős, valaki biztos elpakolta vagy kidobta, pedig minden ki volt töltve rajta. Nem igaz, nincs is rendetlenség a táskámban, én mindig mindent megtalálok benne, ugyanúgy, mint apa az íróasztalán.

Persze, mi is kaptunk azokból az ajándékkönyvekből, meg csokit is adtak, amiért segítettünk. De attól még fáradt maradtam, ne hidd, hogy most már mindent győzök! Különben is megbeszéltem Beniékkel, hogy felhívnak és együtt játsszuk azt a netes játékot. Azt, amelyikben múltkor lesebeztek a békák és rám támadt egy gigantikus, lépkedő szemgolyó. A pókok lerakják benne a tojásaikat, kikelnek belőlük a kicsinyeik, aztán a sajátjaikat nem bántják, de az ellenségeiket igen. Légyszi, írd meg a zeneiskolába, hogy ma nagyon-nagyon kimerültem! És a tanítóbácsinak se küldök ma furulyavideót, nem bírok belefújni se a hangszerbe, nincs semmi energiám. Ja és mi rajzkörösök, mert most az is elmarad, hazakaptuk ezt a fehér filcet meg ezt a fekete lapot, le kell rajzolnunk a szobát, ahogy bevilágít a hold. Én szívesen odarajzolnám a pókokat is, meg a lépkedő szemgolyót, meg minket is Beniékkel, ahogy küzdünk.

Amúgy már nem kell sokat nőnöm és 150 cm leszek, akkor nem kell majd ülésmagasító, habár ezt nagyon megszerettem, ezt a minionosat, meg előre is ülhetek majd az autóban. Ma volt olyan feladatunk, hogy becsüld meg a barátod méretét, én Bencét 130 cm-re becsültem, pedig csak 120, ő meg ugyanúgy 130-ra tippelt engem, pedig tudhatná, hogy én magasabb vagyok nála. Aztán vonalzóval meg is mértük egymást, 30 centis vonalzót adott a tanár, kellett tudni hozzá a hármas szorzótáblát, hogy kiszámoljuk, hányszor fér rá. Bence pontosan 120 centi lett, egy milliméterrel se több, én viszont 138.

Anya, nem lehetne, hogy inkább kártyázol velem és csak utána írnám le a szlovákot? Tudod, mit tud ez a kártya? Mindenkire rálő, aki nem győz előle kitérni. Nem, a szemgolyó nem lépked el előle, te soha nem figyelsz rám, nem jöttél rá, hogy az egy másik játék? Gergő egyszer rámlőtt ötöt a kártyájával, abból kettő talált, és csak három életem maradt. Ne, anya, ne nézd meg a táskámat, karácsonyi meglepetés van benne, a napköziben készítettük, nem szabad látnod! Ja, az ellenőrzőmet ott felejtettem, benne hagytam a padban, tisztára emlékszem. Holnap megint folytatjuk majd a karácsonyfadíszeket, Zalán megrajzolta a fát, arra ragasztgatta rá a tanító néni a díszeket, de mikor én kivittem az enyéimet, azt mondta, hogy zöld van már elég, csináljak más színűt helyette.
Amúgy volt nálunk egy speciális pedagógus, nem tudom, mitől speciális, de nagyon jó vicces kártyákat húztunk, meg görögtünk a szőnyegen, ahogy a gimnasztikateremben szoktunk a matracokon – de oda most nem járunk, mert nincs tornaóra –, mi hárman majdnem nekigurultunk a zongorának. Néha kimegyünk torna helyett az udvarra, de ha ilyen köd van vagy eső, akkor bent kell maradni.

Ne, anya, mégis megtaláltad! Mindenbe bekukucskálsz, mint a gigantikus szemgolyó! Nem akarok odanézni, mikor felfedezed a hármasomat! Ne, ne nyaggass megint, ne gyötörj ilyenekkel, hogy hogyan lehet másolásból hármast kapni! Ha mondta volna a tanító néni, hogy jegyre lesz, akkor jobban odafigyelek, de így se tévesztettem el semmit, csak spóroltam a hellyel, hogy ne kelljen folyton új füzetet venned. Minek kell annyi helyet kihagyni a sor szélén, mikor oda lehet nyomorgatni még egy csomó betűt? És minek betűre pontosan lemásolni valamit, mikor le is fotózhatnánk? Vagy bekékíténk, aztán kontrol cé, kontrol vé, és már ott is van ugyanaz a füzetben. Tollal ez egyszerűen nem megy.

Mért kell annyit vizslatni, hogy azonos-e egyik a másikkal? Hát hogy is lehetne az? Még a kis pókok se egyformák, pedig nagyon hasonlítanak, nem tudnám megkülönböztetni őket, mikor szétrajzanak, kikelve a tojásokból, de ha jobban megbarátkoznánk, biztos szét tudnám őket is választani, ahogy óvodás korom óta meg tudom különböztetni az ikreket is, hiszen egyáltalán nem is egyformák, nemcsak a kinézetük, hanem a hangjuk is más, az óvónénik meg a tanítónénik mégis folyton összekeverik őket. Amúgy meg a tanító néni azt is aláhúzta, ami nem is volt hibás, azt mondta a fölül szétnyílt „a” betűmre, hogy ez mintha „u” lenne. De muszáj mindig minden vonalnak összeérni?