Polgár Anikó: Átúszni a komp alatt

Volt egy visszatérő álma: a komp alatt próbált átúszni, mint gyerekkorában, de nem bírt átérni, egyre jobban ránehezedett valami, egyre ernyedtebbek lettek az izmai, a szemén, orrán, száján ömlött be a víz, lehúzta, bár ő még csapkodott, a karja még bírta, de minduntalan beütődött a komp aljába, ami nem bírt elfogyni a feje fölül, ami úgy zárta el az útját, mint egy koporsófedél. Az álom nem mindig végződött ugyanúgy. Múltkor – mintha nem is lett volna minden nyirkos, csúszós és vizes – ököllel dörömbölni kezdett a rá nehezedő deszkán, a lábával is rúgta, a döngés félelmetesen visszhangzott a víz alatt. Érezte, hogy ezen a se vége, se hossza falemezen kell valahol egy ajtónak lennie, de hatalmas a hullámzás, messzire elsodorja őt a nyílástól, a folyó nagy erővel hányja-veti őt, mint egy aprócska horgot, kapálózása nem ér sokkal többet, mint a horog végére tűzött giliszta kétségbeesett rángatózásai.

Érzékeli, hogy itt tulajdonképpen ő a legkevésbé fontos, nem azért vetették ide a vízbe, hogy jól érezze magát, nem érdekel senkit, milyen fájdalmas, ahogy a tű hegye beleszúródik a giliszta zsigereibe, ő csak arra kell, hogy álcázza ezt az éles kampót, s ha teste szabadon maradt része vonaglik közben, annál jobb, hiszen még élőbbnek látszik, tüntetően elevennek. Egyre kisebbnek érezte magát, egyre zsugorodott, a kampó több helyen is szúrta egyszerre, főleg a tüdejét és a húgyhólyagját, ez felébresztette, de hánykódott még egy darabig a vaskos, hullámszerűen felgyűrt dunyha alatt, az imbolygó mélységben, miközben a kompdeszka döngetése messziről, talán a szomszéd szobából szűrődött ide hozzá.

Aztán föltápászkodott, hogy kimenjen a mosdóba, a szeme sarkából látta, hogy a felesége nincs az ágyában, a szagok rögtön elriasztották, nem is akart odanézni, hallotta a lépteket, az arrébb tologatott bútorok nyikorgását. Reggelre megint fel lesznek borítgatva a székek, az asztal, a szőnyegbe taposva a vacsoráról megmaradt banán, szétkenve a pelenka tartalma. Nem is akart ebbe belegondolni. Majd jön a lányunk, minden reggel jön, ő majd elrendez mindent, gondolta, és megpróbált visszaaludni, a víz zúgása most már alábbhagyott, a deszkalap döngetése elcsendesült. Egy évtizedekkel ezelőtti emlékkép jutott eszébe, annak a fémkádnak a képe, amit a sógora – akkor kalandvágyó kamaszfiú – hozott ki nekik, a fiatal házasoknak lovaskocsin a tanyára, ahol nem volt fürdőszoba, ahol kútról hordták a vizet és lavórban mosakodtak.

Annuska egyszer vágyakozva felsóhajtott, hogy de jó lenne most pancsolni egyet a kádban, s a testvére már indult is, már fogta is be a lovakat a kocsi elé. Nem tűnt nagyon logikus döntésnek, hiszen a falu egyórányira volt, aztán a kádat vissza is kellett szállítani – két óra fuvarozás tíz perc önfeledt lubickolásért? Annuska különben pragmatikus nő volt, nem ilyen ábrándozó, ritka volt nála az efféle ellágyulás. Soha nem kényeskedett és nem is várta el másoktól, hogy kényeztessék, pedig csak tizenhét éves volt, amikor elvette feleségül. Ez a fémkád most átlényegült, ragyogott, mintha márványból lett volna, körülötte minden fehér, tiszta és csillogó.

Az Öreg – nevezzük így, bár ő biztosan tiltakozna, nem hagyná, hogy leöregezzük – sose szeretett beszélni, mostanság annyit se, mint fiatalon, hisz most már nem is érdemes, hisz most már nincs, aki visszaszól. Csak mormogott néha, dünnyögött magában, választ senkitől se várva. Annuska azelőtt milyen beszédes volt! Nem kellett sokat beszélni mellette, ő mindent elrendezett, elintézett, megszervezett. Hihetetlen, hogy most ennyi éve meg se tudjon szólalni! Öt éve vagy már nyolc éve tart ez? Nehéz meghatározni, mikor kezdődött. Először csak egyszeriben nem tudott írni, összecserélte a betűket, mikor megpróbálta lejegyezni a tévében hallott süteményreceptet.

Írni nem szokott egyébként túl sokat, csak a receptes füzetébe vagy a naptárba jegyzett be ezt-azt, úgyhogy ez nem is lett volna feltűnő, de aztán a beszéde is akadozó lett, beletörött egy-egy szóba a nyelve. Szlovákul teljesen el is felejtett, de magyarul sem volt már olyan szépen folyó a beszéde. Először csak egy-egy szó volt, amit nem tudott kimondani, később fordítva, az egész mondandójából csak egy-egy hangosan kimondott szó maradt, néha nem is a leglényegesebb, holott ő nyilván az egészet végiggondolta a fejében, s meg is volt győződve róla, hogy követni lehet, amit mond. A család úgy tett, mintha nem történt volna semmi, próbálták megérteni a jelekből, a kontextusból, hogy mit is akart kifejezni.

Amíg még folyt ez a játék, addig még el lehetett hinni, hogy minden rendben van, hogy minden ugyanúgy lehet, mint régen, hogy itt lehetnek náluk az unokák, egyszerre akár mind az összes, hiszen anyátok elrendez mindent, megfőzi mindenkinek a kedvencét, csak ő tudja elaltatni a legkisebbeket, csak ő lát át a nagyobbak trükkjein, hiszen – bár csak alapfokú végzettsége van – neki van a legélesebb esze a családban, persze csak finoman jelzi ezt, sosem fennhéjázva, nem hiába Miss Marple a kedvence Agatha Christie regényeiből.

Aztán már a főzésnél is összecserélte a hozzávalókat, vagy kifelejtett valami lényegeset, a rokonok próbálták tapintatosan nem észrevenni, nem érzékeltetni vele, hogy látják a leépülését. A boltban is ismerték, segítettek neki kikeresni az aprópénzeket a pénztárcájából, bár egyszer egy új helyen, mikor a vásárolt áruval együtt öntudatlanul a pénztár mellől az összes műanyag zacskót is a táskájába pakolta, nagyon leteremtették, tolvajnak nevezték, ő pedig sírógörccsel menekült a bolt mellett lakó lányához, s elmesélni sem tudta, mi történt. Aztán a lányuk megmagyarázott, elrendezett mindent, végül megnyugtatóan szoktak rendeződni a dolgok, gondolta az Öreg, miközben visszaaludt.

Most a Vág partján ült álmában a fiatal Annuskával, akit ugyanúgy etetni és itatni kellett, mint most betegen. Próbálta egy kanállal a szájába tolni az apróra vágott répadarabokat, de Annuska szájából csak folyt a nyál, a zöldségek mellépotyogtak, mind behullottak a nyári ruha alá. Annuska összevissza kapkodott a kezével, nem is figyelt az etetésre, minduntalan el akart indulni, újra és újra vissza kellett ültetni a helyére. Aztán az Öreg meg akarta fürdetni őt a Vágban, holott tudta, hogy Annuska, bár a vízparton nőtt fel, akárcsak ő, vele ellentétben sose ment be a folyóba, rettegett tőle, iszonyodott, hiszen ez a víz rabolta tőle el az apját, hétéves korában. Az Öreg most, álmában mégis húzta őt magával. Az álomképben ősz hajúnak, görnyedtnek látta magát, Annuskát viszont nagyon kicsinek, összetöpörödöttnek, mégis fiatalnak: az arcán nem volt egy ránc, egy apró hiba sem, a haja csigákba rendezve, a szemei mozdulatlanok, egyszerre bizakodók és félelmetesek, hiszen nem is pislantott, csak nézett tágra nyílt szemmel.

Annuska olyan volt most, mint egy baba, szép, törékeny és apró, könnyen hordozható, az Öreg fel is kapta és bevitte magával a folyóba. A nyári ruha szétterült a vízen, Annuska lebegett a felszínen, de az Öreg lerántotta őt magával, közeledett ugyanis a komp, le kellett úszni alá. Most gyorsan, könnyen ment minden, Annuskát nem is kellett tartani, magától kapaszkodott, már nem voltak merev, babaszerű karjai, elevenek voltak, élni akarók. Ez az Öregnek is energiát adott, bár nagyon mélyre kellett leúszni a deszka alá, nem volt fullasztó az egész, nem volt nyomasztó a víztömeg. Lendületes karcsapások vitték előbbre, érezte, hogy sikerülni fog, látszott a túloldalon a kijárat, el lehetett érni, át lehetett jutni, s kibukni a komp mellett, együtt, boldogan és csuromvizesen.