Pluralitást, belső szolidaritást!

A Budapesten élő Somorjai Kiss Tibor képzőművész üvegsorozatából Pozsonyban, A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában látható kiállításOlvasom egy hazai irodalmi folyóiratban egy fiatal magyarországi irodalmár válaszait az interjút készítő célzatosan provokatív, kitűnően irányzott kérdéseire, és ugyanazt mondja, amit itthon érezni az irodalmi elit társaságában, irodalmi esteken, s ami egy-egy összejövetelen gyakran kimondatlanul izzik a levegőben vagy csak halkan, kis társaságokban hangzik el zsörtölődésképpen.

Egyrészt irodalmi felfogások mentén sikerült szó szerint döntő erejűvé duzzadni egyes érdekcsoportoknak (ez a jobbik eset), másrészt ismeretségi, lobbi, olykor politikai alapon is (ez a rosszabbik). A dotációk és díjak osztásakor parázslanak a telefonok, rohamszerűen növekszik a személyes találkozók száma (ez még nem baj, sőt), ám az érvek a legritkábban szólnak értékekről, sokkal inkább kiszorítósdi a játék neve. Pedig nem az eszkimó sok, a fóka kevés. Arról meg már nem is érdemes beszélni, hogy sok helyen egyszerűen hülyének nézik az embert, ha gyors egymásutánban mer jót mondani/írni, mondjuk, egy népi ihletésű alkotóról és egy posztmodern regényíróról. Ha aztán az érintettek élnek, és nem éppen barátok, a dolog ráadásul kifejezetten veszélyes is...

Az utóbbi hónapokban az irodalomban, pontosabban fogalmazva az „irodalmi élet”-ben kiéleződni tetszik ez a látszólagos oppozíció. Az ember, ha ír (és ha olvas), választani kényszerül, mert az érdekek, ideológiák, publikálási lehetőségek, vagyis az anyagiak mentén klikkesedő „írótársadalom” (ahogyan az idealisták nevezik) nem szereti, sőt száműzni igyekszik a nem uniformizálható egyéneket, s a maguk oldalára állítani a befolyásolhatókat. Az ideológia egyes esetekben mindkét oldalon helyettesíteni látszik a minőséget. ĺgy lehet valakiből gyér teljesítménye ellenére is kanonizált költő, író vagy akár irodalomkritikus. E veszély ma majdnem ugyanolyan reális, mint az előző politikai rendszerben. A demokratikusnak tűnő (szólásszabadság van) írótársadalomban a totalitásra törekvő hangok egyre hangosabbak (esélyegyenlőség nincs, mert klikkesedés van, függetlenek nincsenek, csak eladó vagy elhallgató alkotók...).

Az említett ellentétről azonban esztétikai vonatkozásban szó sincs – éppen ezért érzek kényszert hozzászólni e jelenséghez.

A látszat szerint az egyik oldalon áll a szöveg- és nyelvcentrikus posztmodern értelmezői kánon, s az az alkotói irány, amelyhez kapcsolódik. Korántsem beszélhetünk irányzatról, s még csak kánonról sem, hiszen ahhoz túl rétegzett. Az egyik valótlanságról éppen e rétegzettség felderítése ránthatja le a leplet. A másik oldal egyes irodalmárai szerint a „posztmodernek” – így egy kalap alá véve – mindenféle társadalmi, politikai-ideológiai, de főleg közösségi elkötelezettségtől távol állnak, s ezt az „elkötelezettek” vitathatatlan negatívumként értelmezik. Az ilyen általánosított kijelentések azonban nem egyebek durva csúsztatásoknál.

A posztmodern művészet – vagy amit ma annak neveznek, s később majd kiderül, hogy a definíció korrekcióra szorul – egyes kánonjai, klikkjei, műhelyei, csoportjai, de ha igazán objektívek akarunk lenni, akkor inkább csak: egyéniségei valóban ilyen alapállásból alkotnak ugyan, ám a posztmodernek korántsem vallanak egységesen azonos elveket. Jó néhány ebbe a kategóriába sorolt író szövegeiben találhatjuk meg olyan valóságelemek megfogalmazását, időnként kritikáját is, amelyek a társadalom, a közösség, a nemzet iránti érzéseiket (urambocsá’, kiábrándulásukat, elbizonytalanodásukat!), az ezekhez való viszonyukat, annak fejlődését írják le. Sarkítottan mondhatni: a kivonulás is viszonyulás. Akadnak olyan – beskatulyázhatatlan, ezért mindenhonnan kiszorult, illetve támadhatatlanul színvonalas, ezért mindkét fél által magasztalt – művészek is, akik életművében harmonikusan kiegészítik egymást a gondolkodásmódok. Tehát a posztmoderneket ért kritika csupán részigazság, további kutatásra, értelmezésre és revideálásra szorul.

Másrészt a posztmodern oldal – elnézést kérek, valóban pontos terminológia híján csupán kölcsönkérem az egyik fél általánosító fogalmát – alkotóinak nagy része, illetve a manapság leghangosabb, ezért dominánsnak vélt/vélhető része egész egyszerűen ignorálja, s ezzel tovább provokálja az „elkötelezett irodalom” híveit. A klikkesedés, a belterjesség veszélye ugyanúgy tetten érhető itt, mint a számon kérő ellenpóluson.

Maga az ellentét látványos ugyan, de alapjában véve:

1. megalapozatlan

2. értelmetlen.

Miért?

1. Megalapozatlan azért, mert nem folyamatos kutatásokra, hanem szubjektív megérzésekre – és nemritkán személyes konfliktusokra – épít. Részeredményekkel, még ha azok részben igazak is, indokolni nem szabad, csupán árnyalni! Megalapozatlan, mert a két irány inkább távolodik egymástól, mint hogy komoly párbeszédet folytatna, így tulajdonképpen nincs is közöttük értékelhető kapcsolat, vagyis ellentét sem igen lehet. Csupán különbség.

2. Értelmetlen, mert az egyik irány sem lesz képes megváltoztatni a másikat, holott egyes esetekben e törekvés, a számonkérés nyilvánvaló. (Érdekes módon, egyes nemzetiségi irodalmak esetében is megfigyelhető a jelenség. Konkrétan a szlovákiai magyar emelhető ki, amelynél a „nemzedéki” attitűd, vagy mondjuk ki: a nemzedékváltás küzdelme szintén tetten érhető.) Értelmetlen továbbá azért, mert bármely irány kerekedne felül, az nem az irodalmi sokszínűséget és pluralizmust szolgálná, hanem az egyoldalúságot, az unalmat, a belterjességet és az integrációs folyamatok lelassítását. Értelmetlen, mert a két oldal valójában nem ellenség, hanem ugyanazon érme két oldala. És persze fizikailag az érme egyik oldala sem távolítható el úgy, hogy a másik megmaradjon: bár az érme elvékonyodik, a nulla vastagság eléréséig, vagyis megszűnéséig mindig lesz másik oldala.

A két interpretáció egyáltalán nem zárja ki egymást, csupán arról van szó, hogy egymással párhuzamosan, azonos időben, de más térben létezik. Amiként a barokk hasznosította a reneszánsz hagyományt, biztosítva ezzel annak továbbélését, miként az avantgárd irányzatok beépültek a XX. századi művészet szinte minden tendenciájába, úgy ez a látszólagos ellentét is könnyen feloldódhat, ha valóban érdemleges párbeszéd indul meg a felek között. Népiesség és például a szürrealizmus sem zárja ki egymást, hideg és meleg együtt nyerik el értelmüket...

Ha tisztázódik, hogy az esztétika hatásmechanizmusa és a hatásokra való reagálásai miképpen működnek, hogy az esztétika milyen módon lép kölcsönös reakcióba a társadalmi és a személyes valósággal, akkor talán világossá válik, hogy mindkét irány létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, s hozzájárul a magyar irodalom, a magyar művészet – a művészet sokszínűségéhez.

Kényszer ide, érdek oda – egyik táborba sem érdemes beállni, amíg mindkettő nem nyitott. Mégpedig azért nem, mert mindkét tábor fontos. A kizárólagosságra törekvésnek két végeredménye lehet: a vereségízű frusztráció és a megvalósult, mindent elsöprő kizárólagosság. Mindkettőre akad példa a magyar nemzet történelmében, olvasóként, irodalmárként, magyarként egyikből sem kérek, olvasóként, irodalmárként, magyarként kezd elegem lenni a gyermeteg civakodásból!

Nem kompromisszumokat kérek, hanem józan objektivitásra törekvést! Az irodalom (Pomogáts Béla szavaival élve) „belső szolidaritásának” helyreállítása érdekében szorgalmazom – tán kissé patetikusan – a koncepciózus kutatást, a toleranciát és a pluralizmust! Ezek ugyanis még senkinek, semminek – az irodalomnak, az egyénnek és a közösségnek sem ártottak! Sőt!