Pénzes Tímea: Mesél a múlt AB-ART, Pozsony, 2006

Az egyik legtisztességesebb szándék vezérelte Pénzes Tímeát Mesél a múlt című kötete öszszeállításakor: hangot adni a múltnak, az ősök szavának, az ősök elfeledésre ítélt történeteinek. A könyv tulajdonképpen négy szólamból áll (a dédanya szólama voltaképpen előszó az ükapa szibériai naplójához), s kapcsolatukat talán túlzás volna egy regény fejezeteiként tárgyalni, mindazonáltal nemcsak a szereplőik, de egy-egy történetük is összekapcsolja a szólamokat. Családregényről, elbeszélésfüzérről vagy elbeszéléskötetről van szó? Napló, önéletrajz, önvallomás? Esetleg antológia?

Nem véletlenül tettem föl az utóbbi kérdést. A kötet címe fölött ugyanis bár a Pénzes Tímea név szerepel, de a könyv tartalmazza az ükapa első világháborús naplóját is A háború könyve cím alatt. Felvethető a kérdés, vajon ki az írója ennek a szövegnek. Ha az ükapa, milyen jogon szerepel kizárólag a Pénzes Tímea név a borítón? De a Rózsi nene mesél és Az én koromban című írások is elbizonytalanítanak a szerzőség kérdésében, hiszen olyan szövegeket tartalmaznak, amelyeket mintha idős emberek mondtak volna magnószalagra, s azt egy utólagos szerkesztő írta volna át köznyelvre, megtartva néhány nyelvjárási szót, szerkezetet. Ezt a szerkesztőt hívjuk tehát szerzőnek?

A kötet egyik legfontosabb problémájához érkeztünk el ezzel: a Mesél a múlt által mozgósított nyelv kérdéséhez. Mert (kor)dokumentumként valóban értékes részeket is tartalmaz a kötet, de esztétikai tárgyként, szépirodalmi szövegként túlságosan nyers, kidolgozatlan, s értékei, katartikus részei valójában véletlenszerűen bukkannak elő: az ősök megszenvedett életsorsaiból. A szerző-szerkesztő túlságosan is ráhagyatkozik az ősök monológjaira, s részletező leírásai, történetmesélései, anekdotái egy idő után sehová sem vezetnek. Jellemző példája ennek az ükapa naplója, amely hirtelen, minden ok nélkül megszakad. Egy valódi napló esetében érthető ez, egy szibériai vasúti szerelvény nem éppen alkalmas a naplóírásra. De egy szépirodalmiként (és nem történelmi dokumentumként) közzétett szöveg nem hagyhatja cserben olvasóját – mint ahogy a többi szöveg esetében sem csak szerkesztői, riporteri vagy nyelvjárásgyűjtői pozíció várható el a szerzőtől. A végeérhetetlen monologizálás és a falusi élet apró-cseprő eseményeinek részletezése egy idő után unalomba fullad, s arra döbbenhetünk rá, hogy nincs mélysége a könyvnek. (Van viszont egy apró önellentmondása: a Dédanyám emlékezetében a nyolcévesen meghalt kisfiút Matyinak, a Rózsi nene mesélben Ferencnek hívják.) A Viráganyu című, megható, vallomásos próza is a megfelelő nyelv hiányától szenved: a katartikusnak szánt részek egy vontatott, érzelmes, elhasznált nyelvbe fulladnak bele. A feladat súlya – úgy érzem – sajnos önmaga alá temette az elbeszélőt és az általa működtetett nyelvet.

Visszatérve bevezetőmhöz: a Mesél a múlt témájában kitűnő ötletnek köszönheti létét, de – véleményem szerint – megvalósulása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, kidolgozatlansága önmaga ellen fordítja energiáit.