Földényi F. László legújabb könyvének borítóján a reneszánsz építész és festő, Francesco di Giorgio Martini Építészeti látkép című festményének reprodukciója látható, a könyv utolsó képe pedig az auschwitzi krematórium kéményét ábrázolja (1942-ből). Ez a két kép keretezi a szöveget, s bizony, hangozzék bármilyen baljósnak, el is jutunk egyikből a másikhoz – ezen az úton a Földényi-fanoknak jól ismert, asszociációkban gazdag, de briliáns logikájú esszényelv vezet.
Földényi legfőbb állítása, hogy az auschwitzi népirtás őrületesen megszervezett, percíz volta korántsem volt váratlan, elképzelhetetlen kifutása a történelemnek. A lehetőség valamiképp már ott rejlett a korábbi racionalista korszakok emberképében és utópikus városterveiben. A perspektivikus ábrázolás feltalálása – és benne Francesco alkotása is – ennek a folyamatnak a tünete, illetve kezdete az újkori történelemben. A perspektivikus ábrázolás egyetlen, rögzített nézőpontot helyez kitüntetett szerepbe, de a valóságban nem így látunk – ami azt illeti, a perspektivikus szemlélet az állandóan mozgó tekintet redukcióját hajtotta végre. Francesco alkotása, amely utópisztikus városképnek hat, kiváló példa arra, ahogy ez a tekintet mértani (racionális) értelemben uralni akarja az egyébként uralhatatlan teret. Csakhogy a képen megjelenik az is, amit a hasonló alkotások el akarnak leplezni: az ember időnek való kitettsége. A tér olyannyira élettelen, üres, mintha láthatatlan élőhalottak laknák.
„Korántsem véletlen – olvassuk –, hogy a perspektivikus ábrázolásmód elterjedésével párhuzamosan születtek meg az első nagy európai utópiák.” A felvilágosodás aztán börtönépületeivel, vagy az olyan tervekkel, mint a Panopticon, e tekintetet az uralom és a felügyelet eszközévé változtatta. Nem beszélve a korszak utópikus, geometrikus városterveiről – ezekben Földényi szerint az időtől, az elmúlástól való félelem munkál. Innen egyenes út vezet Speer és Hitler terveihez Berlin átépítésére, vagy egy másik diktatúra megvalósított városképéhez (Magnyitogorszk): „Az épületek monumentalitása az emberi léptéket tagadja, a szándékolt monotónia az élet változatosságát és sokrétűségét.” De Chirico terei (A vörös torony) emlékeztetnek a reneszánsz kori ideális terekre, de mégis úgy tűnnek fel, mintha ember még sosem látta volna őket – ugyanez áll Franz Kafka egyes alkotásaira az irodalomban.
Tehát Földényi egy olyan összetett látásmódot jelenít meg, mely a világ teljességét képes megfogalmazni, s leírható azzal, amit pályája elejétől a szerző melankolikusnak nevez. És ezzel igen keveset mondtunk. Mert a könyv utolsó története Kafka nővérét kíséri el a gázkamrához vezető úton. Az ő utolsó képe lehetett e világból a krematórium kísérteties kéménye.
Földényi F. László: Az eleven halál terei – Kafka, de Chirico és a többiek. Jelenkor Kiadó, 2018. 96 oldal.
Értékelés: 8/10
Vida Gergely
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.