Ötvenöt éve hűséges Kutya

„Egy színész háromszor kap diplomát. Először a főiskolán, ez egyáltalán nem számít. Másodszor: megkaphatja a pályatársaktól és a közönségtől, ez már jelent valamit. S harmadszor, és ez a legnehezebb: megkaphatja saját magától” – kezdte pályája összegzését Raksányi Gellért, aki szívének kedves emlékként elevenítette fel egy József Attila-matiné történetét, melyen a Munkások, a Tiszta szívvel, valamint a Levegőt! című verseket szavalta. Előadás után bejött a portás, s szólt, hogy valami vékony, hosszú hajú ember „Bodonyi Sellért” keresi. Némi fejtörés után a művész valószínűsítette, hogy róla lesz szó, s lement az utcára. Ott egy vékony, hosszú hajú ember várta – Kodály Zoltán, aki gratulált neki, mert a Munkásokat ilyen szépen még sosem hallotta előadni, bár a Levegőt!-ben talán ügyelni kéne, hogy a hév ne menjen a tartalom rovására… Mint Raksányi Gellért elmondta, úgy érezte, Kodálytól akkor megkapta a diplomát. S idővel érzése szerint a saját magától kapott oklevelet is oda tehette a többi mellé.

A Levegőt!-tel, majd Faludy György Haláltánc-balladájával és a Szózattal a művész egyébként az 5-ös stúdió közönségét is megörvendeztette – alátámasztva produkciójával azt, milyen mélyen beleivódtak az akadémián elsajátítottak, hiszen, mint mesélte, ott és akkor elsősorban a tiszta beszédtechnikát és az átélés, átlényegülés rendkívül magas hőfokát kérték számon a tanárok. Raksányi Gellért a klasszikus színpadi szerepek, a filmes lehetőségek dacára a Szomszédok Kutyájaként vált országszerte ismertté. A nézők gyakran azonosították a szereppel, s nem volt egyszeri eset, amikor az utcán is megszólították: „Látom, maga Gazdagréten szépen rendben tartja azt a háztömböt, a miénk is hasonló, nem akarja elvállalni?” Mint meséli, a szomszédokbeli figurában egészen különösen csengett össze saját személyisége az átélés képességével. Olyannyira, hogy a sorozat alkotói saját polgári becenevét is beépítették a történetbe. A „Kutyaság” eredetéről a művész elmondta, gyermekként hajtóként vett részt vadászatokon, ott ragadt rá a kutyám, kis kutyám megszólítás. Névvé a katonaságnál vált: édesanyja „drága kis kutyám” megszólítással küldött levelezőlapot fiának, a társai, köztük későbbi pályatársak, jót derültek rajta, s innentől kezdve Kutya volt – otthon és a színházban is.

A művész szólt a bírálathoz való viszonyáról is. Szellemesen megjegyezte, az első bírálat tulajdonképpen a gázsi és a szereposztás, a második a sajtó – s ez utóbbi sosem befolyásolja az előzőt. A sajtóbeli kritikáról alkotott véleményként egykori pályatársa szavait idézte, aki, mikor látta az ifjú Raksányit egy lapot ingerülten összegyűrni és a földre hajítani, csak ennyit mondott: „Ön még olvas kritikát? Kulturáltabb embernek véltem, kérem, a jövőben kíméljen meg a köszönésétől.” Raksányi Gellért úgy véli, a legfontosabb értékmérő a pályatársak véleménye, az egymás közötti mérce volt – amely mára sajnálatosan eltűnt. Régebben nem múlhatott el előadás anélkül, hogy a művészek utána ne ültek volna le – leginkább némi ital társaságában – megbeszélni az estét, jegyezte meg a művész, ma pedig mindenki rohan.

Raksányi Gellért, azaz Kutya 1947-ben végzett a Színiakadémián, s azóta, vagyis immár 55 éve a Nemzeti Színház tagja (1989-től örökös tagja). 1944-ben már fellépett a Nemzetiben, a Szókimondó aszszonyságban. Ott volt, amikor a háborúban a színház belövést kapott, ott volt az újjáépítésénél, ott volt a felrobbantásánál, s ott volt, amikor a Nemzeti stúdiószínpadából megalakult az önálló Katona József Színház. Akkor is maradt. Egészen a Nemzeti mai napig utolsó – vagyis az új Nemzeti nyitó – előadásáig, Az ember tragédiájáig, hiszen Szikora János rendezésében több alakot is megformált. A produkcióról a művész mindamellett visszafogott lelkesedéssel nyilatkozik: „Megdöbbent, hogy az alkotók egy része arra a legbüszkébb, amit a közönség jó része agyrémnek tart. Talán majd 10 év múlva könnyebb lesz eldönteni, kinek volt igaza, kiderül, hogy ez a hajó a holnap hőseivel új vizekre, vagy hullámsírba indult.”

A száraz lexikonszócikkek szerint Raksányi Gellért elsősorban kis és epizódszerepekben alkotott nagyot. A művész ezt a minősítés némiképpen pejoratívnak tartja, hiszen akadtak nagy, fő- és címszerepek is az elmúlt bő fél évszázados pályáján. Az pedig egy másik téma, hogy a színházban beugró színészként lekörözött mindenkit. Azt meséli, Németh László Galilei című drámájában mindent eljátszott, kivéve a címszerepet, s hasonló volt a helyzet a Bánk bánnal is. „Major Tamás, hosszú ideig igazgatóm a Nemzetiben, ha élne, talán Gertrudist is rám osztaná. Szerette az ilyen excentrikus helyzeteket” – mondja a művész, majd azt meséli, a III. Richárdban egyszer kis híján Margit királyné szerepébe is be kellett ugrania. Major szólt, hogy megbetegedett a kolléganő, s kéne valaki. Elkezdte tanulni a szerepet, aztán kiderült, hogy az egész színház rajta röhög. „Pedig nagyon jó lettél volna – jegyezte meg az ugratás végén a direktor – Margitot amúgy is férfi lelkű kolléganő (Gobbi Hilda) játszotta.”

A III. Richárd kapcsán egy másik történetet is felelevenített Raksányi Gellért. Időpont: a Rákosi-éra, helyszín: egy budapesti taxi, útban a színház felé. A művész azt magyarázza élete párjának, hogy kilencig meglesz a kivégzés, utána találkozhatnak. A taxis erre ügyésznek nézi, s bátortalanul érdeklődni kezd, ugyan, mesélné el, kiket és miért végeznek ki, hiszen ezekről a dolgokról olyan keveset lehet olvasni az újságokban. A művész, akibe belebújik a kisördög, tételesen felsorolja: nem egyetlen kivégzés lesz, hanem több, csupa angol főnemes, akik összeesküdtek a hatalom ellen. Azután már hiába próbálja megmagyarázni, hogy ma este a színházban Rivers grófként ő maga is a vérpadra megy, a taxisofőr tudja, amit tud…

S hogy mit tartott a művész a pályáján a legnehezebbnek? „Életben maradni, a részleges becsület árán is. A Rippl-Rónai utcában lakom, közel az Andrássy úthoz. A nagyapám szemész volt, Rippl-Rónai jó barátja, voltak képeink is a festőtől, aztán a háború elvitte. Az Andrássy utat vagy ötször átnevezték azóta, hogy a környéken lakom, s nekem mindig úgy kellett végigmennem rajta, ahogy éppen hívták. Engem viszonylag egyenes embernek tartanak a kollégáim – hát akkor milyen lehet a többi?!” – foglalta össze egy élet tapasztalatát és nagy kérdéseit Raksányi Gellért.