Otthonunk, a hátsó füves

A Hátsó füves című fotóalbum – és az alapját képező sorozat, amely a Nemzeti Sportban jelent meg – a falusi futball világát mutatja be. Feltérképezni a magyar foci hátországát, kimenni a terepre, leásni az alapokig, felmutatni a futball esszenciáját, ez volt az eredeti terv. A végeredmény ennél sokkal több lett, mondhatni sokrétűbb, beszédesebb, fájdalmasabb. Egy eltűnőben lévő világ giccs- és pátoszmentes fotódokumentációja.

*
A falusi futball világa a süllyedő Atlantisz. A folyamat visszafordíthatatlan: a vidék elnéptelenedik, a csapatok megszűnnek, a pályákat előbb-utóbb fölveri a gaz. Az utóbbi tíz évben több mint 270 magyar sportegyesület tűnt el a térképről, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében például minden harmadik futballklub megszűnt.

Ha a társadalomlélektan felől közelítünk, a futball eltűnése a helyi közösségek önfeladása is egyben. A vereség beismerése. Vannak ugyanis szimbolikus terek, amelyek egy-egy község életét strukturálják, identitását erősítik: az iskola, a templom, a kultúrház és a futballpálya. Ha valamelyik eltűnik, a kohéziós erő tűnik el vele.

*

Az ember – írja Johan Huizinga holland kultúrtörténész – homo ludens, azaz játékos lény. A játék a maga módján lázadás a világ értelmetlensége ellen, egyfajta privát védőszféra számunkra a közömbös, hideg, szervetlen univerzumban.

Futballra azért van szükségünk, hogy álmodhassunk, hogy kilépjünk a mindennapi életből, és elfelejtsük ügyes-bajos dolgainkat. Kiszabadulni az anyagi világ szolgaságából, és átlépni a szabadság birodalmába, ahogy Hankiss Elemér szociológus írja, kimenekülni az élet sodrásából, az állandó időprésből, a feladatok szorításából, és belépni a boldog felelőtlenség birodalmába.

A játék megteremti a maga szakrális terét – ezek volnának a futballpályák. Nem véletlenül becézik a stadionokat szentélyeknek. De a legegyszerűbb házioltár is megteszi: egy akármilyen pálya. Még csak füvesnek sem kell lennie. (Emlékeim egy salakpályáról: a VSŽ Kassa serdülőcsapatának jobbhátvédje vagyok, barátságos meccset játszunk, rohanok az oldalvonal mellett, amikor összekoccantják a bokámat, én pedig a levegőbe emelkedem, hosszan repülök, és a homlokommal érek földet, azzal fékezek, orrommal szántom-barázdálom a fekete salakot, egy héttel később pedig így állok színpadra a Duna Menti Tavaszon, a szavalóverseny országos döntőjében: hunyorgok a reflektorfényben, s az arcom csupa var.)
*

Olyan messze a Bajnokok Ligájától, amennyire csak lehetséges („As far away as possible from the Champions League”) – ez volt a mottója Hans van der Meer holland fotográfusnak, aki a műfaj egyik úttörőjeként éveken át fotózta az alacsonyabb osztályú futballpályákat. A Hátsó füves koncepciója is hasonló volt.

Ezek a futballpályák ugyanis nem olyanok, mint amilyeneket a tévében látunk. A futballisták sem olyanok. Ami nem azt jelenti, hogy az alacsonyabb osztályú focisták kisiklott egzisztenciák, elfuserált, tehetségtelen alakok, „eltévedt kézilabdások”, hiszen Esterházy Pétertől tudjuk, hogy a „negyedosztályú futballista” kifejezésben nincs semmilyen értékítélet.

A sztárokkal ellentétben azonban ezeknek az focistáknak nem ismerjük a nevét. „Valaha neki is lehetett neve – ahogy Mándy Iván írja kiváló futballkönyvében, A pálya szélénben –, csak aztán szétfoszlott, elrongyolódott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek.” De ettől még, persze, a lényeg ugyanaz: egy 90. percben lőtt győztes gól mindenütt ugyanolyan euforikus örömérzetet jelent, a Kehidakustány–Vindornyaszőlős meccsen éppúgy, mint egy BL-döntőn a Wembley-ben.

*

A Hátsó füves a falusi élet kulisszáit mutatja be, a vidéki miliőt, felstilizálás és filter nélkül. Nem kell lefényképezni az egykori bányát vagy a csődbe ment cementgyárat ahhoz, hogy pontos képet kapjunk az ún. zárt társadalmi tér kilátástalanságáról. A futballpályák háttérében úgyis feltűnik egy-egy részlet, amelyből pontosan kiolvasható, hogyan élnek az emberek Cibakházán, Ópályiban, Panyolán vagy Felsőmocsoládon. Hogyan élnek túl.

Megroggyant falú házak, omló vakolatok, beázott plafon és azbesztpala. Zsírtól csillogó, piros halászlé és fehér kenyér a falunapon. Hordónyi sörhasak. Tetoválások az alkaron („Szeretlek, Szandi!”).

A pálya szélén szotyolászacskót szorongató ujjak. Emberi sorsok egyetlen koszos körömben, egyetlen szégyenkező, foghíjas félmosolyban. Félmosolyok, félidők, féldecik. A hangszórókból pedig mulatós tinglitangli hozzá. „Kicsikét szűk a világ nekem.”

A klubházban a Ferencváros 1995-ös csapatképe. A partjelző Lidl-reklámszatyorral érkezik, stoplik kopognak az öltözőfolyosón, egy megfakult poszterről csábos mosolyú, dús keblű, pucér nő néz alá, odakint pedig már gyülekeznek a kibicek, akik a korlátra könyökölve előszeretettel emlékeztetik majd a játékvezetőt édesanyja – mondjuk így – nem túl szilárd erkölcseire.

*
A falusi futball világa a nyers erőszak világa is. A nyújtott lábú becsúszásoké, a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseké. Ütés? Milyen  ütés? Hozzá sem értem, mentegetőzik a rovott múltú középpályás, anyám életére esküszöm!

S amikor a bíró a meccs után méltatlankodik az öltözőben, hogy nincs internet, és valaki visszaszól a zuhanyzóból, hogy az semmi, de víz sincs, akkor nevetünk. A jeleneten, magunkon. Máshogy alig lehet elviselni, nyilván. Csak humorral. Öniróniával és/vagy alkohollal. A sörösüveg ugyanolyan kelléke a falusi futballöltözőknek, mint a fásli vagy az izomlazító kenőcs, habár, ha hiszünk Hamvas Bélának (s miért ne hinnénk), boldogtalanság ellen bort kell inni, mert akkor, ezt írja, kedvet kapunk a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a nevetésre – és újság helyett reggel költőket fogunk olvasni.

Vagy ha költőket nem is, de legalább ezt a fotóalbumot átlapozzuk. Mert a mi életünket mutatja be. Az elvetélt futballisták életét. A megyekettősökét, a térdrögzítős vésztartalékokét, a Mastercard nélküli, pályaszéli ácsorgókét. Akiknek a Camp Nou vagy az Anfield Road helyett csak egy faluvégi, hepehupás, görbe csíkozású pálya jutott. Ez van, ezt dobta a gép.

De nem haragszunk. Ez a hazánk, itt vagyunk otthon. A térkép szélén, a periférián, az Isten háta mögött.

A hátsó füvesen.