Otthon lenni a test kéjes börtönében

Nápolyban, több könyvesboltban is rám akarták sózni egy helyi költő verskötetét, állítólag benne van a város lelke, a leglényege: ez a hatalmas nápolyi lélek a kötet alapján, úgy tűnt, belefért egyetlen folyton-folyvást rímhelyzetbe kerülő szóba: amore. Ez az amore a témája Madarász Imre Az érzékek irodalma című kronologikus szerkesztésű tanulmánykötetének, ha tetszik, szakmonográfiájának. A szerelem testi megjelenítésére koncentráló erotográfia, a koncentrált szerelem intimitásának artisztikus megvalósulásai, illetve a szerelem híján a maga üres testiségébe (és verbalitásába) zárt művészi-kultúrtörténeti patinával bevont pornográfia az olasz irodalom áramában meghatározó jelentőségűnek látszik.

Madarász módszere a klasszikus-irodalomtörténeti módszer, melyben nagy szerepet játszik a biográf, illetve egyéb kontextushangsúlyos megközelítésmód (társadalmi párhuzamok, szerzői intenció-központú értelmezés stb.) hasonképpen az ismeretterjesztés és az átfogó láttatás pedagógiai igényű gesztusa. A sokrétű, alapos szakirodalmi argumentációval alátámasztott érvelés mögül szinte mindig kinéz a szerző olvasói arca, s mintha valami visszaigazoló, megnyugtatóan helyeslő gesztust remélne tőlünk, a tulajdonképpeni olvasóktól, olykor (talán kissé feleslegesen) moralizáló, témalegitimációt kereső megnyilvánulásokra ragadtatja magát (pl. „ez a mű nem kéjenceknek szervírozott sikamlós szöveg”, vagy: „kívülállóként ehhez nehéz lenne hozzászólni” stb.). Madarász érzékeny, profi elemző, szellemes társalgó, ugyanakkor olvasójától mélyebb, általános műveltséget elváró tudós-tanár is. A történeti áttekintés általánosabb síkjáról elrugaszkodva jut el a konkrét műértelmezések szférájába: a trubadúrlíra szerelmi szenvedés és önzetlen szolgálat terminusainak vonatkozásai akár a mazochista, illetve szadisztikus szerelmi attitűd asszociatív párhuzamai is lehetnek. Madarász Imre kivált nagy hangsúlyt helyez a magyar vonatkozásokra, illetve a magyar recepció kérdéseire, erről tanúskodik Beccadelli-tanulmánya is. A könyv egyik legérdekesebb írása alighanem a petrarkista kurtizán költőnők szépirodalmi tevékenységét elemző rendkívüli tanulmány: Gaspara Stampa, Veronica Franco vagy Tullia d’Aragonia lényegében a petrarkizmus sajátos válfaját alakították ki, holott életükben a szabados szerelem avatott papnőiként tevékenykedtek, a reneszánsz létesztétikának megfelelően fejlesztve művészetté magát a szexualitást. A költőnők munkássága nőtörténeti szempontokból sem lényegtelen. A Petrarca-utánzók közhelyköltészetével szembehelyezkedő (irodalmárként is kiváló) Giordano Bruno párbeszédeiben ezúttal a nőgyűlölet és a nőimádat csak látszatra ellentétes pólusait vizsgálja meg Madarász. Casanova emlékiratai még mindig tartogatnak meglepetéseket, ráadásul – úgy tűnik – a Casanova-paradoxonok száma is inkább gyarapodik, ám épp egy paradoxon-irányú megközelítés segít egy-egy magasabb fokú elemzés energiatöltetét biztosítani. A „Scapigliatura”-iskola erotikafelfogása (Cletto Arrighi, Camillo Boito stb.)valamennyi korábbi ismertetett felfogásnál konzervatívabbnak, egyszersmind rejtőzködőbbnek tetszhet, bár épp e kódoltság révén méltó az újrafelfedezésre.

A naturalista és a dekadens olasz irodalom sokkal bátrabbnak látszik a kortárs magyarnál: a haldokló romanticizmus és a viruló dekadencia felerősíti a szélsőségesebbnek ható párbeszédkészséget a választott múlttal: így kerülhet újra létképes pozícióban Sade márki, illetve Sacher-Masoch gróf ihlető hatása. Ugyanakkor meglepve tapasztalható pl. a D’Annunzio-értelmezők mai szemmel maximálisan érthetetlen prüdériája is. Az ún „gallismo”, mely kb. a mai „macsóizmus” terminusát fedi, leleplezése Vitaliano Brancati regényeiben sajátos színt jelent az olasz erotika-értelmezések palettáján, noha a moralizáló realizmus mára vonzerejét vesztette. Moravia – Casanovához hasonlatosan – a maga paradoxonaiban közelítendő meg a leginkább: a populáris regiszterben betöltött szerepe véleményem szerint elválaszthatatlan művészi kvalitásaitól, sokkal inkább többrétegű, ha tetszik posztmodern, olvasat lehetőségeit felkínáló szöveguniverzumokról lehet szó. Artemisia Gentileschi életregénye Anna Banti tollából hivatott képviselni a jobb híján nevezzük így „női szöveget“, a populáris regény valójában alteregókeresésként is érthető: egy írónő (kripto?)feminista indíttatású kirándulásaként a Caravaggio-követő festőnő hányatott, emancipált, testvéri sorsába. Pasolini „egyedi mássága” megint csak a hatalmas és roppantul erotizált életmű paradox értelmezéseiből fakad: mindamellett nem hiszem, hogy az ún. gay mozgalmak Madarász szavaival élve „próbálják kisajátítani őt maguknak”, lévén, hogy egyrészt az értelmezési irányoknak nincs egységen üdvözítő forgatókönyvük, másrészt egy más közegben kialakított, akár mitizált profil is csak gazdagíthatja, árnyalhatja a vázolandó képet, s termékenyen kapcsolódhat párbeszédbe. Pasolini mellől, e kontextusban talán hiányoljuk a világhírű neo-Villon, Aldo Busi munkásságának értékelését, aki viszont épphogy a Pasolini-értésben kárhoztatott konstrukció irányából látszik értelmezhetőbbnek, s innen néz farkasszemet a onnan „más” közelítésmódok természetes létjogosultságával.

Madarász Imre könyve kétségtelenül gondolatébresztő olvasmány, ugyanakkor hasznos, tudományos igénnyel írt kézikönyv is. Megéri engedni az olasz Erósz tarka csábításainak…

(Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Hungarovox, Budapest, 2002.)