„Összetett volt az élet, de jön a nyugalom”

Pozsony. A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével tüntette ki tegnap Csáky Pál miniszterelnök-helyettes Quittner Jánost, aki a magyar néptáncművészetet szolgálja immár negyven éve, tartózkodjon bárhol a világban: Szlovákiában, Németországban, Magyarországon vagy Ausztráliában. A négy évtized alatt táncolt, koreográfiákat készített, rendezett, 105 falut bejárva gyűjtötte és feldolgozta a felvidéki magyar táncokat. Az Ifjú Szivekből kiválva ő volt a Szőttes egyik alapítója, amellyel egy tucat egész estés műsort állított színpadra.

Csáky Pál elmondta, neki a Quittner név évtizedek óta két dolgot jelent: egyrészt elefántcsonttornyot, másrészt világítótornyot. „Ha valaki valamit letett az asztalra, és beírta magát a szívünkbe, akkor az te vagy. Köszönjük az energiát, az alkotómunkát, köszönünk mindent, ami a koreográfiáid révén megjelent a színpadokon, de leginkább azt a Quittner-lenyomatot köszönöm, ahogy te az őseinktől kapott örökséget átültetted a szívünkbe és a lelkünkbe. Köszönöm, hogy egy értékes életművet tettél le elénk és az egyetemes magyar kultúra asztalára.”

Quittner János, aki idén szeptemberben ünnepli hatvanötödik születésnapját, a kitüntetés hagyományos márciusi terminusa előtt, „soron kívül” vette át az Ezüstplakettet, néhány nap múlva ugyanis tíz hónapra Ausztráliába, Melbourne-be utazik, ahová életének egy jelentős szakasza és ottani táncszínháza is köti.

A kitüntetés kapcsán elmondta: „Nagyon megtisztelve érzem magamat, hogy itt gondoltak rám, mert én itt vagyok otthon.” S bár már évek óta a magyarországi Sérfenyőszigeten lakik, és szeret ott lenni, „mert jó emberek lakják”, a gyökerek ide kötik, és nem eresztik. „Csökönyösen ragaszkodom a fajtámhoz.” Mint ahogy ahhoz is ragaszkodott, hogy a közelmúltban Ausztráliában megjelent művészeti lexikon róla szóló szócikkében ott legyen: ő szlovákiai magyar. Arra a kérdésre, melyek azok a dolgok, amelyeket pályafutásában a legmeghatározóbbnak, legfontosabbnak tart, Quittner János gondolkodás nélkül válaszol: „Idehaza a legeslegfontosabb a Szőttes volt. Nekem az együttes a családom, a mindenem volt. Bár az előző állomások is érdekesek. Én tulajdonképpen akarva-akaratlanul lettem táncos.” A régi rendszerben ugyanis a koreográfus-rendező családja „osztályellenségnek” számított, így az édesapja bölcs döntéssel művészeti iskolába adta be a fiát, mondván, ott senkinek nem lesz útban. S hogy mit köszön Ausztráliának? „Azt, hogy elkezdtem rendezni. Én semmiben nem tartom magam egy csúcsnak, de jó szakember vagyok. Az ausztráliai táncszínházam 1985-ben indult, videón elég sok ott készült műsorom megvan. Ez volt az a társulat, amelyik a honvágyamat tolmácsolta. Két évet koreográfiaelméletet is tanítottam ott, tolmáccsal. Idehaza csak tavaly gondolták úgy a táncművészeti főiskolán, hogy érdekes volna, ha ilyen előadásokat tartanék. Magyar nyelvterületen ilyen felkéréssel eddig még nem fordultak hozzám. És ezt nem panaszként mondom.”

A kitüntetés átadása után Quittner János a Csáky Pállal folytatott kötetlen eszmecserében az eltelt évtizedek eseményeit számba véve így sommázta pályafutását: „Összetett volt az élet, de most már, novemberben jön a nyugalom”. Novembertől ugyanis a koreográfus-rendező hivatalosan is nyugdíjas lesz, és úgy tervezi, ez lesz az utolsó ausztráliai útja, aztán már végérvényesen hazatér, megpihen. Nem biztos persze, hogy ezt a pihenést készpénznek kell venni, hiszen Quittner János saját bevallása szerint nem tud egy helyben ülni. És az alkotó energiáját nem biztos, hogy nyugdíjba vonultathatja.