Összegezés és számadás

Pedig az első benyomásom negatív volt. Az Esterházy-palota alagsorában, ahol a kiállítás kezdődik, az első két kép, amely a szemünkbe tűnik, Gabriel Hošovský (1971) Szlovákiája: az egyiken egy rémülten kapálódzó, szlovák viseletbe öltözött kislányt cipel egy szörnyeteg, a másikon egy anyamedve dühöng tehetetlenül, bocsának véres mancsát egy orvul elhelyezett csapda tartja fogva. „Mi ez?” – berzenkedett bennem a kisebbségi túlérzékenység, de máris elnevettem magam, ahogy megláttam a Nagyapám című képet. A „nagyapa” nem más, mint a Frič rendezte híres Jánošík-film címszerepét alakító Paľo Bielik, teljes jánošíki díszben, az ő kinagyított fotóját helyezte a reprezentatív családi fényképeknek kijáró aranyos keretbe Viktor Frešo (1978).

A következő nyelvöltögetés, Laco Teren (1950) Ellenállása Martin Benkának, a szlovák nemzeti festészet nagy klasszikusának szól: nincs fej, se test, se láb, csak két, hegynyire duzzadt bicepszből kinőtt kar, amely egy husángot szorongat. Mellette az inspiráció: Benka ugyanilyen című festményén az elszánt tekintetű hegylakó ugyanazzal a mozdulattal markolja botját. A következő teremben Svätopluk Mikyta (1973) rajza, a Fekete csillagok, vörös keresztek azt ábrázolja, hogyan lesz a keresztből ötágú csillag, majd milyen metamorfózisokon átesve változik vissza ismét keresztté. A nyugati szemlélő aligha érti, mi itt a poén, de nálunk senkinek sem kell magyarázni. A káprázatos színeikről nyomban felismerhető Laluha-képek (Férfi flaskóval, Flaskó mellett) témájukat tekintve inkább a második emeletre tartoznának, ahol külön csoportba rendezve láthatók az ivással kapcsolatos ábrázolások, fölöttük a felirat: „Pijú chlapci, pijú – slovenské symposion” (Isznak a legények – szlovák szimpozion).

Aki azonban az alagsorban látott szellemes fricskák, nyelvöltögetések után arra rendezkedik be, hogy az egész kiállítás valamiféle népi-urbánus szellemi mérkőzés lesz, amely természetesen az újabb festőnemzedékek képviselte urbánusok győzelmével és a Benka nevével fémjelzett népiek piedesztáljának megroggyanásával végződik, az első emeleten rájön, hogy valami egészen másról van szó. A fricska szolid távolságtartássá szelídül: a távolság épp csak annyi, amennyi egy kép alaposabb szemrevételezéséhez, körbejárásához szükséges. Mert erről van szó, ez a kiállítás lényege: összegezés és számadás, milyen is, milyenné lett a szlovák festészet kezdeteitől napjainkig, és kik, milyenek azok, akiknek és akikről szól. Heroikus vállalkozás: sablonoktól, sztereotípiáktól, mítoszoktól mentesen bemutatni a szlovákságot saját festészete tükrében. Aki ilyesmibe vág bele, nemcsak elfogultságtól, elfogódottságtól is mentes kell legyen. S hogy a néző is így fogadja a látottakat, erre szolgál az első stáció, az a kis, bántó él nélküli tiszteletlenkedés az alagsorban, bemelegítés gyanánt.

ĺgy kerülhet egymás mellé Janko Alexy 19. századi romantikus illusztrációkat idéző, bűnrossz Isznak a legények c. képe és egy kis méretű remeke, a Tanácskozás: hosszú padon terebélyes falusi mámik, a sok szürkéből és feketéből csak itt-ott villan fel némi fehér. És ugyanígy kerülhetnek a legjobb Benkák mellé a Matica slovenskának sorozatban gyártott oklevelek, ezek a muszájmunkák, a hazafias giccsek legrémesebb fajtájából. Az egyiken, amely 1963-ban, a Matica centenáriumára készült, a Patrona Hungariae-ábrázolásokat idéző Szlovákia nyitott könyvet tart: egyik lapján a kettős kereszt, a másikon sarló és kalapács, vörös csillaggal. Az ember szinte látja maga előtt az idős mestert, ahogyan kínlódik, töpreng, mi a frászkarikát csináljon már megint a Maticának. Ő nem mondta ki – valószínűleg önmagában sem –, amit Bazovský kimondott, sőt leírt 1940-ben: „Sajnos, folyton ezt a mi folklórunkat kell csinálnom, a közönség annyira megszokta, hogy mást nem akar.” És amikor a néző már kissé elfásulva nézi a sok Benkát, egyik képe előtt hirtelen ámulva kapja fel a fejét: „Ez is ő? Ilyet is tudott? Hű, de szép!” És mennyi ilyen van! Galanda rafinált egyszerűsége, Imro Weiner-Kráľ balladás gyönyörűsége, Fulla figurás bája, Cyprián Majerník talányossága, Arnold Weisz-Kubínčan expresszív, remek Pietája, Koloman Sokol ereje, Andrej Marčík kísérletező kedve...

A falakon rengeteg korabeli fénykép látható, egyik jobb, mint a másik: azokat a típusokat ábrázolják, amelyeket Benka, Bazovský és a többiek ecsetjükkel örökítettek meg. Plicka fotóján a madačkai gazda fonott varkocsaival, élesen metszett vonásaival olyan, mint egy öreg indián törzsfőnök, olyan méltóságteljes a tartása is. És közben egészséges öniróniával teli, kacagtató videoklipeket és rövidfilmeket láthat az ember, például a deli szlovák legényről, amint Dévénynél fujaraszó mellett, hatalmas nekiveselkedéssel elhajítja a fokosát, és az repül, egész az égig, hogy aztán meredek zuhanással merüljön el örökre a koszos Dunában. A szlovák festészetnek ilyen zuhanástól már nem kell tartania. És hogy valamikor holmi hamis mítoszok nehezítették a fejlődését? Csak a szokásos gyermekbetegségek voltak, amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy kétszer nem lehet őket megkapni.