Oroszlánkirály a Kesze-kusza erdőből

Kozsár Zsuzsannának van egy mesékről szóló könyve, és most már három mesekönyve. A Meseirodalmunk fája c. könyvében a szerző irodalmi rendszerünkben elsőként tesz kísérletet arra, hogy kötetben foglalja össze a hazai magyar gyermekirodalom egy bizonyos szegmensét. Első, Tél király cinkéje c. mesekönyvének sikere véleményünk szerint annak is köszönhető, hogy történeteinek témáit a hétköznapi életből meríti, olyan témákat dolgoz fel, melyek a gyerekeknek ezáltal ismerősek lehetnek. Második kötete, a Tökfilkó és Picinke azonban alatta marad az első kötetnek, s problémátlan idealizáltságba fullad. Ezért voltunk nagyon kíváncsiak harmadik könyvére, mely Mesék a Kesze-kusza erdőből címmel jelent meg.

A Kesze-kusza erdő István, az oroszlánkirály birodalma, párválasztását és uralkodásának problémáit követhetjük figyelemmel. Akcióban ugyan nem bővelkedik a meseregény, de nem is az a legnagyobb fenntartásunk a kötettel kapcsolatban, hanem elvontsága. A könyv kiállításával és történetével nem azt a korosztályt célozza, amelyik már valószínűleg megértené például az alábbi két passzust: „Nem légy kétkedő, oroszlán – csicseregte. – Kleopátrának varázsereje van. Hidd el akkor is, ha nem érted.”

„– Kleopátra csak akkor kancsal, ha annak akar látszani. Ha szemmel keresed, nem találod meg soha.

– Akkor mit csináljak? – bátortalanodott el az oroszlán.

– A szíveddel keresd! – mondta a holló, és elrepült.”

A kis herceg parafrázisa már előzőleg is felbukkant a szerzőnél, akkor is különösebb következmény nélkül.

Nem szeretnénk Veress Zoltánnak a hibájába esni, aki könyvet írt Jókai természetrajzáról, melyben elmarasztalta városom nagy mesemondóját a paleontológia, a geológia stb. terén vallott ásatag nézeteiért, de nem bizonyosan világos számunkra, ha már az oroszlán elvette a tigrist, miért kell egy majmot örökbe fogadniuk, egyáltalán miért az örökbefogadás jelenik meg minden esetben az „utódtámasztás” kizárólagos módjaként. Ebbe a könyvbe is bekerült egy rendszerszintű anomália, hasonló már a szerző Tökfilkó és Picinke c. könyvében is volt, annak sem használt. Ott az iskolatáska zsebében könynyedén elférő mesefigura az inge alatt melenget egy madárfiókát, itt pedig ezt olvashatjuk: „István sok érdekeset megtudott a Jégmezőkről. Meg is fordult a fejében a gondolat, hogy egyszer ellátogat oda, de aztán letett róla. Egy oroszlánnak túlságosan hideg lenne az ottani éghajlat.” A könyv végén pedig: „Nagy pelyhekben hullott a hó. – Hogy szalad az idő – merengett István. – Nem is volt még olyan rég, hogy kirándultunk Kleopátrával. Most meg már itt a tél.” Hogy is van ez? Az sem feltétlenül példás, és biztos nem nevelő célzatú, hogy a gyerekek ügyeibe beavatkoznak a felnőttek, pl. Viktor, a festő – aki kutya – leckézteti meg fogadott fia – aki nyúl – helyett a hiú sünlányt. Ilyen nüánszok, s a történet olykori erőltetett előrehaladása miatt Kozsár Zsuzsanna legutóbbi könyve nem lopta be magát szívünkbe.