Meghalt Orbán Ottó, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő.
Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern, éppen ezért költőjét sokan a mai ún. kánonképző magyar irodalomkritika provokálójának tartották.
Orbán Ottó halálára
Meghalt Orbán Ottó, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő.
Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern, éppen ezért költőjét sokan a mai ún. kánonképző magyar irodalomkritika provokálójának tartották. Orbán Ottót nem lehetett besorolni, de költészetének hegynyi súlyát, tömegét kikerülni sem lehetett.
A posztmodern irodalomtudomány doktorai ezért úgy kezelték a költőt, mint ahogy a bocsánatos bűnben leledzőt szokták: Értékeit elismerjük, de...
Orbán Ottó kemény, akarat-súlyos, drámai, férfias verseihez semmiféle „de” nem ér föl.
Jeles költő-irodalomtörténészünk írta anno jeles költőnőnk versei kapcsán: „... a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot,... berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát”. Szerintem a mai feminin, akarathiányos költészetet túlnyomórészt férfiak írják.
Orbán Ottó a kevés, de éppen ezért rendkívüli értékkel bíró kivételhez tartozott. Lírai énje, férfias voluntasa, mohó élni, megismerni akarása nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, nem tudott berendezkedni az örök-hétköznap tragikumában. Ahogy ő maga írta: elméje „koponyacsontja őrült reccsenései” közepett „magába akarta fogadni a nálánál nagyobbat”, de versnyelvén ki lehetett mondani az ember kisszerűségét, akarattalanságát, a világ gazdátlanságát, a kozmikus hontalanságot is.
Nyolc nappal ezelőtt még verset közölt tőle a Népszabadság, talán az volt az évek óta nagybeteg költő utolsó verse. A vers a költészet halálos kockázatáról, a költő saját betegségéről és a Halálról szólt: „Versünk ha vers egy tigris bajúszát cibálja / Másképp írni nem érdemes / Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt / Képzeletem mégis az égre les // Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad / Ha holnap erre száll egy angyal / Elejt egy verssort én meg fölkapom / S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal”.
Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad. A költő nem kapja föl, nem írja tovább.
Hatvanhat éves volt.
Pozsony, 2002. május 26.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.