Olyan közeg, ahol szívesen segítenek

Az egykori kastély ma pszichiátriai gyógyintézet, ahol alkoholelvonó is működik r Amikor a nyitraújlaki (Veľké Zálužie) pszichiátriai gyógyintézet mellett működő absztinensklubba készültem riportra, azt gondoltam, olyan illusztrációs fotókat kell majd csinálnom, amelyeken nem látszik a klubtagok arca, mert biztosan nem szeretnék, ha rájuk ismernének az újságban. Meglepetésemre egyiküknek sem volt kifogása az ellen, hogy a képen szerepeljen. Ők ugyanis nem szégyellik, hogy valaha alkoholisták voltak, sőt büszkék arra, hogy volt erejük önként alávetni magukat a gyógykezelésnek, és visszatérni a normális életbe.

Absztinens alkoholisták

Az A-klub Dúha (Szivárvány Absztinens Klub) nevű polgári társulás 1999 májusában alakult, tagjai absztinens, alkoholmentes életet élő férfiak, akik alkoholelvonó kúrán estek át, és azóta havi rendszerességgel minden hónap utolsó hétfőjén a nyitraújlaki pszichiátriai intézetben találkoznak. Megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat, hogy az elmúlt hónapban hogyan sikerül magukat távol tartani az alkoholtól. – Ha én a munkatársaimnak, a haverjaimnak vagy akár a feleségemnek próbálom elmagyarázni a problémámat, nem biztos, hogy megérti. Nagyon jó, ha van néhány olyan ember, aki ugyanazon esett át, mint én, és pontosan tudja, miről beszélek – magyarázza Laczko József, a társulás egyik alapítója és alelnöke. Április utolsó hétfőjén mintegy félszáz ember jött össze a gyógyintézet kultúrhelyiségében. Nem mind az A-klub tagjai, a társaság nagyobb része jelenleg is ápolt. Nemcsak alkoholizmusból, hanem drogfüggőségből vagy játékautomata-függőségből gyógyulók is vannak közöttük. A találkozók már jól bevált menetrendje ugyanis olyan, hogy az összejövetel első órájában a klubtagok a jelenlegi páciensekkel találkoznak, nekik adják át tapasztalataikat. A tagok mindannyian név szerint bemutatkoznak, és elmondják, mennyi ideje élnek alkohol nélkül. (A rekordot a klubelnök tartja kilenc és fél évvel.) A jelenlegi páciensek név nélkül kérdezhetnek. Bármit, ami a lelküket nyomja, itt nincs mit szégyellniük egymás előtt. Az egyik fiatalembert főleg az érdekli, hogyan fogadták vissza a kigyógyult alkoholistákat a munkahelyi kollektívába, nem kell-e attól tartania, hogy majd kiközösítik őt. A válaszok nagyon eltérőek. Egyikük elmondta, őt a főnöke szívesen fogadta vissza, és most is mindent megtesz, hogy segítse a beilleszkedésben. A klubnapokon sosem akadályozza, hogy elutazhasson a találkozóra. Egy másik, aki műszakokra dolgozik, mindig talál olyan munkatársat, aki hajlandó vele cserélni, hogy részt vehessen a klubtalálkozón. Volt ugyanakkor olyan, aki elpanaszolta, a főnöke ahol csak tudott, keresztbe tett neki, úgyhogy végül saját maga volt kénytelen más munkahelyet keresni. De nemcsak a munkatársak, a cimborák is megkeseríthetik az ember életét. – Arra számíthatsz, hogy próbára tesznek, valóban elhagytad-e az alkoholt – óvja a kérdezőt egy másik absztinens. – Akad olyan haver, aki azelőtt, amíg ittam, még véletlenül sem fizetett volna egy féldecit sem, most meg, hogy tudja, honnan jöttem vissza, nyakra-főre kínálgatja a pálinkát. Talán a felesége azt veri a fejéhez, hogy bezzeg én le tudtam szokni a piáról, ő meg csak azért is meg akarja neki mutatni, hogy még mindig alkoholista vagyok.

Kilenc és fél

Egy következő páciens arra kíváncsi, hogy a gyógykezelés után milyen gyakran és milyen erősen tör rá az emberre a kényszer: megint megigyon valamit. Az e téren legtapasztaltabbtól, a kilenc és fél éve absztinens elnöktől megtudhattuk, a kezdeti időszakban bizony nagyon gyakori volt az érzés, inni kell. Hetente háromszor, négyszer is előjött, sőt rémálmai voltak, amelyekből átizzadva, remegve ébredt. Később egyre ritkultak, most már úgy félévenként egyszer, ha jelentkeznek, és ilyenkor még ma is erősnek kell lennie, hogy tartani tudja magát. Egy másik klubtag jó tanácsa: gyakran kell frissítőt vagy vizet inni, nehogy az ember erősen kiszomjazzon, mert olyankor aztán a sör utáni vágy is erősödik. A fő parancs, amit mindannyiuknak be kell tartaniuk: egy korty alkoholt sem szabad meginni. Lehetnek keresztelőn, lakodalomban, köszöntőre megemelhetik a poharat, de kiinniuk nem szabad. – Ha meginnék egy féldecit, akkor azt mondanám: ha már úgyis megszegtem a fogadalmam, megihatok még egyet. És ekkor már nem lenne többé megállás.

Az egyórás bevezető után a páciensek szétszélednek, a klubtagok többsége pedig kivonul elszívni egy cigarettát. Minden káros szenvedélyről azért nem szoktak le.

Elismerés

A továbbiakban már terített asztal mellett folyik a beszélgetés ápolónők és pszichológus részvételével. Kóla, narancslé, sütemény, kávé a menü, itt már senkinek sem kell sör vagy féldeci ahhoz, hogy egy jót beszélgessen. A találkozónak ez a része ünnepélyes aktussal kezdődik: Františeknek emléklapot nyújt át az elnök, hogy kereken egy éve lett a klub tagja. A kölcsönös tisztelet jele, hogy a klubtaggá válás kerek évfordulóján mindenkit ilyen kitüntetésben részesítenek. Nem kis dolog ám egy évig ellenállni az italnak! A klub 32 tagja közül vannak néhányan, akiknek már 3 ilyen kitüntetésük van. – Mit csinál most ezzel a papírral, bekeretezteti vagy eldugja a fiók mélyére, hogy senki se lássa? – kérdezem Františektől. – A munkahelyemen a faliújságra fogom kiakasztani – mondja, és a hangjában nyoma sincs iróniának. Jó szokás szerint most is azzal folytatódik a beszélgetés, hogy mindannyian elmondják, mi történt velük az elmúlt egy hónapban. Van aki építkezik, van akinek új munkahelye van, és van aki munkanélküli, mégis sokkal több a munkája, mint azelőtt, amikor az alkoholtól remegő kezével már nem igazán tudott hegeszteni. Egyikük életcélja, hogy továbbra is absztinens maradjon, visszaszerezze a jogosítványát, és szerezzen egy autót. Általában mindegyikük mondókájában benne van, hogy sokkal jobban megy az élete, és ehhez ezek a klubtalálkozók adnak további erőt.

Segítenek?

Az A-klub nemcsak a volt páciensek számára nyitott, mindenkit szívesen látnak, aki úgy érzi, segítségre van szüksége, hogy távol tartsa magát korábbi szenvedélyétől, legyen az alkohol, kábítószer vagy játékautomata. A találkozókra mindenki magával hozhatja családtagjait is. A mostanin az egyik tag tizenéves fia is ott volt, és láthatóan élvezte a társaságot. Az intézeti havi összejöveteleken kívül ún. terepterápiákat is szervez a klub. Ez olyan üdülés, ahol a tagok és hozzátartozóik pszichológussal és ápolónőkkel együtt töltenek el több napot, gyalogtúrán, múzeumlátogatáson vesznek részt, tábortűznél sütögetnek, beszélgetnek, pihennek – és lelkileg erősödnek. A klub egyik alelnöke, a jó humorú Marian a találkozó lényegét a következőképpen fejezte ki: – A feleségemmel együtt olyan feltöltődve jöttünk haza, hogy szinte világítottunk, még lámpát sem kellett otthon gyújtani.

A közös kirándulásokra azért is hasznos a gyerekeket is magukkal vinni, hogy lássák, lehet alkohol nélkül is jól szórakozni. Hogy mekkora a visszaesők részaránya az alkoholelvonón átesett páciensek körében, arról Martina Klubertová pszichológust kérdeztem, de nem tudott pontos adattal szolgálni, a távozó páciensekkel ugyanis nincs további kapcsolatuk, csak azokról a visszaesőkről tudnak, akik ismét visszakerülnek az elvonóba. Akadnak rekorderek, akik már hússzor is visszakerültek a tízhetes kezelésre. Az absztinensklub a pszichológusnő szerint is kitűnő dolog, mert aki oda jár, annál sokkal kisebb a valószínűsége, hogy visszaesővé válik. Létrehozásáról Štefan Košičiar elnökkel beszélgettem: – Először is magamnak volt szükségem segítségre. A gyógykezelés után is elég gyakran visszajöttem, hogy elbeszélgessek, tanácsot kérjek az ápolóktól, pszichológustól. Azután évekkel később úgy éreztem, elég sok tapasztalatom van ahhoz, hogy azt a hasonló helyzetben levőkkel is megosszam. Néhány volt pácienssel együtt rendszeresen kezdtünk visszajárni az intézetbe, aztán három évvel ezelőtt megalakítottuk a klubot, és polgári társulásként be is jegyeztettük.

Személyes sorsok

Mindenki, aki egy évig megállta alkohol nélkül, elismerő oklevelet kapA szerző felvételei Štefan saját alkoholizmusa történetét is megosztotta velem: – Elég korán, még nyolcadikos alapiskolás koromban kezdtem inni. Apám is sokat ivott, ünnepségek alkalmával gyakran voltak nálunk ivászatok, ezek után mindig maradt valamilyen alkohol, amit aztán titokban én is iszogattam. Amíg a szüleim kinn búcsúztak a vendégektől, gyorsan bedobtam egy-két pohárkával, és olyan különös jó érzés kerített hatalmába. Később mint tanonc, a mezőgazdasági szövetkezetbe jártam gyakorlatra, ott 16-17 évesként már a felnőttekkel söröztem. Az iskola befejezése után beléptem a szövetkezetbe, és mint ilyenkor illik, én is vittem egy üveg pálinkát. Először attól tartottam, nehogy beáruljanak a szüleimnek, de éppen az ellenkezője történt, még a munkatársaim biztattak az ivásra. A katonaság után voltak bizonyos családi problémáim, elmentem Kladnóra bányásznak. Ott kerültem bele a körforgásba, ott lettem alkoholista. A bányászok között pia nélkül nem lehetett létezni. Tizennyolc hónap után visszatértem a szövetkezetbe, ahol karbantartóként dolgoztam. Akkoriban a karbantartó nagy ember volt, ha valaki valamit akart tőlem, üveg nélkül nem is jött utánam. ĺgy már munka közben is ittam, munka után a kocsmában folytattam. Később olyan súlyos lett a helyzet, hogy néha már éjszakára sem mentem haza, hanem az állomáson aludtam. Ekkor a feleségem választás elé állított: vagy gyógyíttatom magam, vagy fogja a három gyereket, s otthagy. Még ekkor sem akartam kötélnek állni, nem voltam hajlandó elismerni, hogy alkoholista vagyok. Csak amikor májgyulladást kaptam, és az orvosok azt mondták, ha így folytatom, nem sok időm marad hátra. Akkor döntöttem úgy, hogy kezelésre megyek Nyitraújlakra. Eleinte a gyógykezelés után is nagyon nehéz volt tartanom magam, tablettákat szedtem, és visszajártam a pszichológusokhoz, aztán lassan rászoktam, hogy alkohol nélkül is lehet élni. Kezdetben a családban is nehéz volt a helyzet, mert amikor hazajöttem a kórházból, a feleségem azt mondta, ne gondoljam, hogy most már a nyakamba ugrik csak azért, mert elmentem a kezelésre. Ő nem hitte, hogy képes leszek megállni ivászat nélkül. De aztán az orvosok is megmondták neki, hogy szükségem van az ő segítségére, arra, hogy higgyen bennem. Azután jött csak vissza hozzám, és segített. Ha ezt nem tette volna meg, akkor biztosan visszaesek. Azt mondtam volna: miért tartsam magam, ha neki nem kellek, hiszen éppen érte szántam rá magam a gyógykezelésre.

Segítség!

Az A-klub második legfontosabb emberét, Laczko József alelnököt és pénztárost is kikérdeztem, hogyan került a klubba: – Az én alkoholizmusom azzal kezdődött, hogy gyakran felöntöttem a garatra, de ez még nem volt kimondottan alkoholizmus. Az valójában 1997-ben kezdődött, amikor az édesanyám meghalt, és nem sokkal azután követte őt az apám is. Én akkor már több mint tíz éve elvált voltam, úgyhogy a szüleimmel éltem, és miután mind a ketten itt hagytak, undorodtam hazamenni az üres lakásba. Mint szobafestő jártam fusikra, és amikor munka után bementünk a kocsmába sörre, a többiek egy-két sör után mind hazamentek, csak én nem. Féltem a magánytól. Mindig csak zárórakor mentem haza, aztán már olyan stádiumba kerültem, hogy a napot reggel nem tudtam elkezdeni anélkül, hogy legalább két féldecit meg ne igyak. Ez tartott legalább másfél évig. Ha tükörbe néztem, mindig utáltam magam, és megfogadtam, hogy stopot parancsolok magamnak, de két-három hétnél tovább sosem bírtam ki. Rájöttem, hogy magamtól képtelen leszek leszokni, hát elmentem a körzeti orvosomhoz, hogy segítsen. Ő elküldött pszichiáterhez, az pedig felajánlotta a gyógykezelést. Nagyon jót tett az a 12 hét, de az utolsó héten már előre féltem, mi lesz ha kijövök a kórházból. Meg fogom-e bírni állni, hogy ne igyak? Mivel nem bíztam magamban százszázalékosan, még vagy egy évig szedtem az Antabus tablettát. Ez olyan, hogy ha beveszi az ember, és aztán alkoholt iszik, akkor rettentően roszszul lesz, sőt bele is halhat. Ez amolyan kézifék volt. Arra gondoltam, hogy akár ki is terülhetek az italtól, és így sikerült megállnom, hogy ne igyak. Az is segített, hogy a gyógykezelés után rendszeresen visszajártunk kéthetes, úgynevezett megerősítő utókezelésre. Egy ilyen utókezelésen határoztuk el az egyik pszichológusnővel meg néhány „kollégával”, hogy klubot alapítunk. ĺgy alakult meg az A-klub, és azóta ez ad értelmet az életemnek, van egy olyan közeg, ahol szívesen látnak, és ahol én is tudok segíteni másokon.