Ő volt a nap, a szél, a vihar

Ízes beszéd, pattanásig feszülő szív, a föld szaga, borús ég, mennydörgés, a lélek igaza. Ez is ő. Színpadon Zuboly, Tuskó, Balga. Vagy Tiborc, Petúr bán, Dózsa György. Harminc éve lassan, hogy elment, de most újra visszanéz, és hosszasan mesél. Hatvanhárom évesen, miután csinált egy-két dolgot. „A szekéren sok mindenem van, gondoltam, kalapot teszek az egészre és megírom.” Írt is vagy százhatvan oldalt, de nem érhetett a történet végére, mert 1989 nyarán, nem sokkal a Jeles Andrással forgatott Álombrigád után elment. Ezt, a halál által félbeszakított könyvet jelentette most meg az Underground Kiadó támogatásával a lánya, Szirtes Ági, a Katona József Színház Kossuth-díjas művésze. Méghozzá úgy, hogy megkérte Závada Pál írót, segítsen neki a szerkesztésben. Egyszerű, vékony kötet. Életünk, életem! Hasító a cím. Kínokat, fájdalmakat, gyógyíthatatlan sebeket sejtet. Az ő kínjait, az ő fájdalmait, az ő sebeit. Szegény családba született. Félig szlovák (Szvitekből lett Szirtes), félig magyar családba. Szülei, a nincstelen zsellérek, mint hat közül a legidősebb gyereket, örökbe akarták adni, tudván: eggyel kevesebb éhes szájat kell betömni. Más az ő helyében lehet, hogy boldogan ment volna. Ő maradt. Vagyis elment – de csak szolgálni. Kanásznak állt, tehenészbojtárnak, majd mindenes legénynek, tizenkét évesen summásnak, később szíjgyártóinasnak, de már Budapesten. Ha hiányzott neki a fizikai munka, hazament a falujába, Tápiósápra. Soós Imrével, Horváth Terivel kezdett az ötvenes években. Nehéz idők, ezerszer elátkozottak. Erő, kitartás kellett a túléléshez. De a pályához is. „Tíz-tizenöt évnek kellett eltelnie, míg a színházzal barátságba kerültem” – nyilatkozta. Azt már Szirtes Ági meséli róla, hogy amikor egyszer Szirtes Ádám az erdőben találkozott az édesanyjával, aki rőzsét hordott a faluba, hogy pénzük legyen élelemre, az meg sem ölelte. Felnőttként aztán megkérdezte tőle, mi volt ennek az oka. „Nem tehettem le a rőzsét, mert nem tudtam volna visszasegíteni a vállamra!” – felelte az anyja. Szirtes Ádám családjában nem volt szokás a szeretetet kimutatni, ezért ő sem volt az a simogató apa. Könyvében előbb a faluját mutatja be, a szürke, semmi különlegessel nem szolgáló vidéket, ahová annak idején szlovákokat telepítettek be. Családja részletes leírásával sem marad adósunk. Szépen ír, fájón ír, színesen ír. Érzékletesen. Őszintén. Születésekről, költözködésekről, ürgeöntésekről, disznóvágásokról, istállóbeli kalandokról, első színészkedéseiről, vadászatokról, ministrálásokról, a summásélet gyötrelmeiről. Elmeséli, hogyan lett bőröndös inas, majd színművészeti főiskolás. Megidézi Soós Imrét, a Talpalatnyi föld sikereit, hogy a filmet ugyan kivitték Karlovy Varyba, de őt magát nem engedték, mert a fesztivál ártott volna a fejlődésének. És hogy sírt, amikor évekkel később kikerült Pozsonyba, Prágába. „Nekem a Talpalatnyi föld egy tisztára mosott kötény, a harmatos reggel, egy érintetlen, hamvas szilva, és mindannyiunk számára – ma már történelem. Én mindig arra gondolok, hogy ha csak ezt az egy filmet csináltam volna, ez is széppé teszi az életemet. És ha már nem leszek, akkor is előveszik majd, vetíteni fogják” – írja. Nehéz élet, viharos élet volt az övé, az tette gazdaggá az életét. De boldog színész volt, mert ahogy ő mondta: hetvenhétféle ember lehetett, hétköznapi embereken keresztül egy kis világító ablak. Erre volt a legbüszkébb. Hogy világíthatott. Hogy sokak életében gyertya lehetett. „Húszéves koromig dolgozó állat voltam, és alig-alig gondolkoztam meg éreztem – inkább csak akkor, ha villámlott… A szabadságot szerettem. A szelet, a napot, a vihart, a port” – írja. Ő maga is az volt. Egyszer a szél, máskor a nap, megint máskor a vihar, de a por is, mert szókimondásával sokaknak csípte a szemét. Könyve az igazmondás nagykönyve. Azért mar olyan erősen az ember szívébe. „Tartozás volt ez nekem, könyvbe rendezni apám írásait – mondja Szirtes Ági. – Tartozás, amellyel szembe kellett néznem.”A szembenézés megtörtént. Értelme van, s értéke.