Ó, szegény Rigoletto!

Mark Twainnek még nem volt szerencséje ismerni a minden művet kötelezően aktualizáló mai operarendezőket, amikor úgy definiálta az operát mint szamárságok halmazát, amit elmondani nem lehet, csak elénekelni. Ki tudja, mit mondana, ha látná, hogy ezeket a szamárságokat hány lapát tömény blődséggel tetézve tálalják manapság a nézőknek.Az új Rigoletto iskolapéldája a nagyképű, magát halálosan komolyan vevő, de egy épkézláb, eredeti gondolatot felmutatni nem tudó aktualizálásnak. Sem több, sem jobb nem lett tőle Verdi műve. Sőt. Azt ugyanis, hogy a mantuai herceg egy cinikus, romlott szoknyapecér, és egymással vetélkedő, ugyancsak romlott udvaroncai a lelki üdvüket is eladnák egy kis hercegi kegyért, Verdi és Piave világosan elmondja. A német vendégrendezőnek, Martin Schülernek ez nem elég, ő egymás után gyártja a hullákat. Az elsővel a nyitány alatt találkozunk. Fiatal lány hever élettelenül egy kanapén a hercegi palota termében, mellette üres flaskók. Két férfi jön, rutinosan kinyitnak egy csapóajtót, a lányt a mélybe hajítják, majd távoznak. Rigoletto az I. felvonásban pisztollyal fenyegeti Monteronét, akit aztán az udvaroncok közös erővel a nyílt színen meggyilkolnak. Meggyilkolják Giovannát is, Gilda elrablását követően. Gilda Rigoletto házának kivilágított, nagy ablakában ül sötét este, mint a holland városok vöröslámpás negyedeiben a rosszlányok. A ház, a kert csupa rács – mert biztosan a szánkba kell rágni, hogy a lány rabnak érzi magát otthonában. Verdi élénk örömzenéjére fut apja elé, de nem örül, hanem durcáskodik. Rigoletto Giovannához intézi szavait (Ó, őrizd, asszony, ezt a rózsát), de Giovanna már fent a házban a herceggel tárgyal. A kettős alatt Gilda lefekszik a hercegnek, mire a megrögzött csábító ahelyett, hogy kapna az alkalmon, kibontakozik az öleléséből, feláll, és megkérdi: „Szeretsz?” Egy Verdinél és Piavénál mindent jobban tudó rendezőtől elvárhatnánk, hogy „racionalizálja” az opera legproblémásabb jelenetét, a rengeteg valószínűtlenséggel terhelt lányszöktetést. Ehelyett egy óriási, fehérre mázolt létrát vonszoltat be a kórussal a színpadra, amellyel tovább már nem tud mit kezdeni, és minden ugyanolyan abszurd marad, mint a klasszikus verzióban. Az utolsó jelenetben Rigoletto hol a zsákban fekvő Gildához beszél, hol ahhoz a fehér alakhoz, aki talpig tüllben, gomolygó működben téblábol a háta mögött, mint Gilda távozó lelke. Végre eltűnik, és megjelenik egy apoteózisnak is beillő élőkép: a herceg, kurtizánjai népes körében, oldalán új hódításával, Maddalenával. A rossz elnyerte méltó jutalmát, a jó pedig büntetését. De hát ilyen az élet, vonhatjuk le az ugyancsak lapos tanulságot. Ehhez az elcsépelt közhelyhez viszont túl jó Verdi zenéje. A kosztümök (Susanne Thomasberger) és a díszletek (Hans Dieter Schaal) ugyanazt a következetlenséget tükrözik, mint a rendezés: 16. századi öltözékek keverednek 19. századiakkal és maiakkal, 18. századi épület 21. századival. Most éppen ez a divat, főleg német nyelvterületen: van, ahol az első felvonást korhű kosztümökben és díszletek közt játsszák, az összes többit a mai kort idézőkben. Nagyon jók voltak viszont az énekesek a második premieren. A címszerepet a koreai Leo An, a mantuai herceget honfitársa, Kyungho Kim énekelte. Mindketten fiatalok, mindketten európai színházakban énekelnek és több díjat nyertek nemzetközi énekversenyeken (melyeken az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy a három díjból legalább kettőt koreaiak visznek el). Egészséges, kiegyenlített, a magas fekvésekben is üzembiztos hangjukhoz jó színészi adottságok társulnak, méltán kaptak nagy tapsot a pozsonyi közönségtől. Ugyanez érvényes Gilda hazai megformálójára, az ugyancsak fiatal Andrea Vizvárira, aki már több nagy versenyen ragyogóan szerepelt. Jozef Benci Sprafuciléja halványabbnak tűnt a húgát alakító Monika Fabianová mellett, aki hangban, játékban, megjelenésben ideális Maddalena. A többi énekes is megbízható teljesítményt nyújtott. A kórus fontos szereplő a Rigolettóban, sok múlik rajta. Pavol Procházka karigazgató jó munkát végzett, egységes, plasztikus hangzást ért el, ráadásul a rendezői instrukcióknak megfelelően jól is játszottak a kórustagok. Friedrich Haider koncepciózus, energikus dirigens, jó hatással van a zenekarra, amely olykor szinte szárnyakat kapott a keze alatt, különösen az utolsó felvonásban. Az előadás végén felcsattanó tapsba harsány 'búúú' is vegyült, amikor a színpadon megjelent a rendező. Nem az új idők szavára süket, megcsontosodott idősebb nézőktől, hanem fiataloktól, akik hangosan ki merik mondani, hogy nem kell mindentől elájulni, ami külföldi és divatos.Vojtek Katalin