Nyitráról jár Komáromba az Őrnagy

Nyitrán az évek során a társulat egyik vezető színészévé nőtte ki magát. Tanít is az ottani magánkonzervatóriumban. A televízióban most futó Dunaj áruház című sorozatban epizódszereplőként tette le a névjegyét. Egy lopásba keveredett fickót alakít nem kis belső tűzzel.

Él még a megkülönböztetés egy válogatás során fővárosi és vidéki színész között? Megkapja ugyanazokat a lehetőségeket, mint egy hasonló korú fővárosi kollégája?

Nincs már az, ami régen volt, hogy előnyösebb helyzetet élveznek azok, akik tűzközelben vannak. Ez az időszak szerencsére elmúlt. A Dunajban is egy zólyomi színész játssza az egyik főszerepet. Évekkel ezelőtt a Panelházi történetek című sorozatba is beválogattak. A nyitrai színházból Milan Ondrík után Roman Poláčik és Martin Šalacha is bekerült a pozsonyi Nemzeti Színház együttesébe. Eva Pavlíková kolléganőmet is többször hívták már Pozsonyba, mégis maradt Nyitrán, mert ott érzi jól magát. Vagy Kristína Turjanová. Színészileg ők mind ott nőttek fel, és a filmrendezők is számolnak velük.
 
A legfontosabb szempont tehát az, hogy kéznél legyen?

A távolság nem akadály. Pendlizni kell, ha bekerülök egy sorozatba. Naponta utazom a forgatás miatt. De a produkció nem szereti, ha valaki arra hivatkozik, hogy egy órával korábban kell elindulnia, mint a pozsonyi kollégájának.
 
A Dunaj áruház című sorozatba hogyan került be?

Komáromban próbáltuk a Tótékat Béres Attila rendezésében, amikor castingra hívtak. Utólag tudtam meg, hogy az én szerepemre senki más nem volt esélyes. Egyedül velem számoltak, ami hízelgő volt számomra.
 
Jött, bűnözött és eltűnt. Mindez az első részben történt.

Majd visszatérek a sorozat következő évadában. Már forgatjuk az új részeket. Kristína Svarinskával amolyan Bonnie és Clyde párost alakítunk. Megloptunk egy hölgyet az utcán, Kristína berohant az áruházba, ott dugta el a megszerzett brosst, amit aztán vissza kellett volna szereznünk, de nem sikerült. Én leléceltem, a lány pedig ott maradt a pácban. Amikor megkaptam a forgatókönyvet, még úgy tűnt, hogy egy egész napos akciójelenetben lesz részünk, aztán minden redukálódott. Letámadtuk a gazdag hölgyet, megszereztük az ékszert, és elrohantunk. Nagyon tetszik a történetben, hogy minden egyes szálának ereje van. Szól az első szlovák államról, az ébredező nácizmusról, a zsidóüldözésről, a női emancipációról, és még szerelmi vonala is van. Külön öröm számomra, hogy Kristína Svarinská személyében remek partnert kaptam. A legapróbb arcrezzenésemre is reagálni képes.
 
A Nyitra–Komárom útszakaszt háztól a színházig mennyi idő alatt teszi meg autóval?

Egy óra tíz-tizenöt perc.
 
Nem fárasztó ez naponta oda-vissza a próbaidőszak sűrűjében?

Kibírható. Ezek időszakok, amelyekre lélekben fel lehet készülni. Tudom, hogy ez most másfél hónapig így lesz. Reggel otthonról el, próba után haza. Ilyenkor több a logisztika családon belül, hogy ki, mikor, hova megy a gyerekkel.
 
Vezetés közben tud tanulni?

Hogyne! Felmondom a szöveget a telefonba, és azt hallgatom oda-vissza. Olyan a kocsi, mint egy nappali, vagy még inkább, mint egy dolgozószoba. Könyvek, jegyzetlapok, sültkrumpli-maradék a hátsó ülésen...
 
A komáromi Tóték előtt is Örkénnyel volt dolga. Egyperces novelláiból rendezett darabot A remény hal meg utoljára címmel. Hol tart az előadás?

Tavaly januárban mutattuk be, és még mindig műsoron van. Huszadszor fogjuk játszani. Jó híre van. Mindig telt ház előtt megy. A színészek is szeretik, és a közönség is. A V4-ek színházi fesztiváljára is eljutottunk vele Vácra, ahol egy cirkuszi sátorban játszottunk. Féltem egy kicsit, hogyan kel életre a darab ilyen szokatlan körülmények között, de kár volt izgulnom. Élvezték az ottani nézők is. Karol Wlachovský, az egypercesek fordítója is eljött az előadásra, és neki is tetszett. Ez az első rendezésem. Jó tapasztalás. Szívesen folytatnám ezt a fajta munkát, csak nem mindenáron. Színészként jobb vagyok, mint rendezőként, de elindultam ez utóbbi úton is.
 
A Tóték előtt húsz éve játszott magyarul. Erre jött egy nagy falat: az Őrnagy szerepe. Nem rettent meg tőle?

Volt bennem ijedtség az elején, hogy most mi lesz? Szerencsére gyorsan elmúlt. Megnyugtatott a rendező, Béres Attila, hogy megőrizhetem a mátyusföldi tájszólásomat. Nem görcsöltem rá, mert egyáltalán nem zavarta őt. Mondta is, hogy ez pont jól jön a figurához.
 
Nem érzi magát olykor elzárva a magyar nyelvtől?

Nyitrán? A kislányommal magyarul beszélek. Fontos volt számomra, hogy megtanulja a nyelvet. Érti is, beszéli is már.

Édesanyjának mekkora öröm, hogy húsz év után ismét magyar színpadon láthatja a fiát?

A Tótékat már többször is megnézte. Imádja. Tudom, hogy szívmelengető érzés számára, hogy most egy újabb előadásban, a Woyzeckben láthat a Jókai Színházban. Kiss Péntek József idejében, még a főiskola előtt kisebb szerepekben tűntem fel a színpadon. Aztán jött az új igazgató, aki egyszer sem hívott. Gál Tamásnak köszönhetem, hogy újra láthat a magyar közönség. Meg is lepődtem, hogy eszébe jutottam. Furcsa a színészi lét. Végzed a dolgodat, s egy idő után arra vársz, hogy jöjjön végre valaki, aki elkap, kirángat a komfortzónádból, kitépi a szívedet, és feltörli veled a padlót. És most ez történt. Béres Attila ezt tette velem, és hálás vagyok érte, mert régóta vártam már erre. Kellett ez a löket. Lépni akartam, mert már úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok. Attila kimozdított ebből az állapotból. Nagy iskola ez nekem. Iszonyú jó volt vele dolgozni, hallgatni, ahogy instruál, ahogy a színészetről beszél, ahogy megszületik a fejében egy poén. Nem mellékes az sem, hogy remek partnerekkel játszhatok. Fábri Zoltán filmjét, a Tóték alapján készült Isten hozta, őrnagy urat még mindig nem néztem meg. Nagyon régen láttam, de a próbák során nem akartam, hogy megzavarjon Latinovits Zoltán erős alakítása. Inkább a rendező koncepciójában kapaszkodtam meg. Ő azt akarta megmutatni, hogyan épül fel a diktatúra egy családon belül. Ahhoz pedig nem elég a diktátor, kell hozzá a családtagok megadása is. Nem azt mondják az őrnagynak, hogy elmész te a büdös francba, hanem azt, hogy igenis, őrnagy úr! És dobozolnak szakadatlanul.
 
Budapesten, a József Attila Színházban hogyan fogadta a közönség a komáromi Tótékat?

Jól sikerült vendégszereplés volt. Szerették az előadásunkat. Ott volt Örkény István felesége, Radnóti Zsuzsa is. Nem szeretném, ha nagyképűen hangzana, és remélem, őszintén gondolta, mert azt mondta, hogy hosszú ideje ez volt az első Tóték-előadás, amely tetszett neki. Pedig évente legalább egyet biztosan lát.
 
Járt is nála tavalyelőtt Budapesten, amikor az Egypercesek megrendezésére készült, hogy feltárja előtte rendezői koncepcióját.

Megtisztelő volt számomra, hogy a lakásában fogadott, ott, ahol egykor Örkény István élt és alkotott. Megmutatta az író dolgozószobáját, a könyvtárát, a személyes tárgyait... teljesen meg voltam hatódva az egésztől.
 
Akkor már azt is elárulta neki, hogy a Tótékban fog játszani?

Meg is lepett a válaszával. „Magát az Isten is őrnagynak teremtette!” – mondta.
 
A Tóték után a Woyzeck „magától jött”?

Nem. Teljesen váratlanul. Eredetileg Gál Tamás alakította volna a figurát. Láttam a próbatáblán kiírva a nevét, és át is futott az agyamon a gondolat, hogy egyszer én is szívesen eljátszanám a szerepet. Irigyeltem tőle. Eltelt egy hét, és egy délelőtti nyitrai előadás után látom a telefonomban, hogy tizenöt nem fogadott hívásom volt Tamástól. Hívom, mi van? Lekéstem valamiről? „Nem, nem! – mondta. – Sok melód van?” Mint kiderült, fájt a lába. Volt ugyanis egy kisebb balesete. A Woyzeck pedig eléggé megerőltető fizikailag. Vissza is adta a szerepet. Béres Attila pedig azt mondta: „Rendben, akkor hívjuk Oszlíkot!”
 
Kemény, kegyetlen történet a Woyzeck. Egy féltékenységből elkövetett brutális gyilkosság története.

Az Őrnagy sem volt könnyű feladat, de ez a lipcsei borbély Büchner darabjában... ebbe bele kell dögleni! Ezt nem lehet megúszni. Rengeteg kétely merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy képes leszek-e megoldani a szerepet. Fiatalok vesznek körbe a színpadon, végzős pozsonyi főiskolások, akik nagyon ügyesek. Igazán jó velük dolgozni. De a többiekkel is. Mokos Attilával, Olasz Istvánnal, Matusek Attilával.
 
Könnyített a dolgán, hogy már ismerte a rendező gondolkodását?

Erre egyáltalán nem gondoltam. Én mindig nulláról kezdek, minden szereppel. Mintha korábban nem is játszottam volna, mintha semmit sem tudnék. Ezért annak ellenére, hogy már ismertem Béres Attila rendezői stílusát, kínlódtam eleget a próbákon. Azóta már élvezem a játékot. Remélem, sikerült életet lehelnem a figurába. Még azokat a „kiselőadásokat” is kíváncsian hallgattam Attilától, amelyeket a próbák során a főiskolásoknak tartott színházról, színművészetről és rendezésről.
 
Nyitra, Pozsony, Komárom. Felgyorsult az élete. Egészen új tempóra kapcsolt.

Tágabb, szélesebb lett előttem a tér. Még nyelvileg is. Eddig csak szlovákul játszottam. Komáromtól most nagy ajándékokat kaptam.
 
Előfordul, hogy magyar színpadon a legváratlanabb pillanatban szlovákul szólal meg, Nyitrán pedig magyarul?

Többször is. Szerencsére nem előadás közben. A próbán megesik, hogy a szlovák rendezőnek magyarul válaszolok. Béres Attila is visszakérdezett párszor, amikor szlovákul beszéltem hozzá, hogy mi van? Az agyam! Folyamatos meló, erőfeszítés, hogy se a magyar, se a szlovák szövegmondásom ne szenvedjen csorbát.
 
Hogy elkerülje az akcentust?

Szerintem mindkét nyelven, amelyen játszom, érezni valamit, de dolgozom ezen. Otthon a lányomnak magyar meséket olvasok, a feleségem egy éve magyarul tanul. Ez az ő döntése volt. Az anyósom Örkényt olvas szlovákul, és jókat szórakozik rajta. Hallom néha, hogy nagyokat nevet.
 
Akkor nyugodt a lelke.

Jól érzem magamat Nyitrán. Nem vágyom máshol élni.

A szerző a Vasárnap munkatársa