Nyitott a mű, nyitott a tér

A Szembeötlő magány című előadás egyik jeleneteA szerző felvételeIva Jurčová, a színház vezetője és rendezője elmondta, a rendezvény a kortárs szlovák dráma támogatására jött létre, és tizenhat fiatal drámaíró és az őket tanácsaikkal irányító négy lektor vett részt a munkában. Egyikük, Karol Horváth hozzátette, az esemény egyedüliségét az is adja, hogy Szlovákiában nem szokás konkrét színháznak, konkrét színészekben gondolkodva megírni egy darabot. Ritkán történik meg, hogy színházi emberekkel konzultál a szerző az ötlet megszületésének pillanatától a bemutatóig.

A lektorok mindannyian gyakorló színházi emberek, rendezők, dramaturgok és drámaírók is egy személyben. Silvester Lavrík és Karol Horváth pedagógusokból lettek amatőr rendezők, majd meghódították sajátos látásmódjukkal a kőszínházakat is. Roman Olekšák rendezőként és drámaíróként is az ezredforduló értékvákuumából építkezik, Michal Ditte, a Pôtoň Színház háziszerzője pedig a poétikusabb, költészettel és szenvedélylyel telített világokba kirándul. A tizenhat szerző márciusban találkozott először egy hosszú munkahétvégén, amikor is együtt keresték a lektorokkal az alkalmas témákat, majd mindenki visszavonult, és elektronikus úton kommunikáltak a születő szövegkezdeményekről. Az első verziók alapján négy szerzőt érdemesítettek arra a szakemberek, hogy szövegeiken színészek és rendezők dolgozzanak.

Augusztus utolsó hetében jöttek össze Szlovákia, sőt Csehország minden tájáról az alkotók, hogy színházi gyakorlatban is kipróbálják a darabokat. Az írók és a színházi emberek természetesen a közös munka során is többször alakítottak a szövegen. A tavalyi workshoppal ellentétben idén mind a négy író friss harmincas vagy annál fiatalabb volt. Ez azért is különös, mert a hozzávetőleg egy generációval idősebb rendezők (a megvalósult „előadások” tanúsága szerint) sokkal frissebben gondolkoznak a színházról, sokkal korszerűbb színházi eszközöket használnak, mint ahogyan a fiatal szerzők viszonyulnak a formához. Témáikban az angolszász eredetű, de a kilencvenes években nagy világkarriert befutott cool drámából indulnak ki (magány, sivár érzelmek, a család nyomasztó súlya, a különböző valóságpótlékok használata, virtuális realitás stb.), nyelvükben és formájukban viszont a szabadszájúság, nyersesség helyett a szlovák dráma lírai hagyományait folytatják, a szereplők affektáló, közhelyes nyelven szólalnak meg.

Elsőként Simona Rezníčeková Sz/M (Szembeötlő magány) című darabját láthatta a közönség a prágai Skútr rendeződuó tagjának, Martin Kukučkának a színrevitelében. Az áporodott levegőjű, unalmas kisvárosban senyvedő két férfi és egy nő történetét a multimedialitást, performansz-, mozgás- és vizuális elemeket szívesen használó Kukučka filozofikus bohóctréfaként jelenítette meg.

Másodiknak a házigazda színház rendezője, Iva Jurčová birkózott Michaela Rosová szövegével, Az otthon az otthon című áradó dialógusfolyammal. Nővér és öcs nehezen követhető, szerepjátékokkal, idősíkváltásokkal, ezer történetfoszlány egymásba kopírozásával terhelt családi pszichohorrorja nem könnyen adja meg magát. Jurčová nem is próbálta szétdarabolni, részekre szedni az alaposan összebogozott drámaszövetet. A pszichiátriai intézetet idéző steril fehér térben harsány színészi jelenlétet kívánt meg színészeitől.

A négy előadásból úgy tűnik, mintha a férfiak koncepciózusabban gondolkodnának, és témákat próbálnának kibányászni a textusokból. Érdekes, hogy az ironikusabb rendezői hozzáállás segített inkább a szövegeken, mert ahelyett, hogy a mélység látszatát erőszakolta volna a darabokra, a hibák vezérfonallá emelésével hitelessé vált az előadás. Ez történt a Fabula Rasa leggyöngébb szövegével, Katarína Mišíková Elfelejtettem című darabjával is. Edo Kudláč, a minimalista színház szlovákiai apostola csak annyit tett a szöveggel, hogy komolyan vette, de nem hatódott meg tőle. Kudláč egy pillanatra se nézte hülyének szereplőit, a rájuk rakódó üzenethegyek alól biztos kézzel bányászta ki a kisemberek életérzését.

A negyedik darab, Róbert Kačenák kissé leegyszerűsített, de mindenképpen szuggesztív világot megelevenítő Eszméletlenre verve című műve a kiüresedett emberi kapcsolatokról szól. A mindennapok problémáit archetipikus szituációkká nemesítő, a közhelyektől sem mentes férfi–nő viszonyokat, vitákat súlyossá formáló és balladai homályba burkoló rendezés Zuzana Ferenczová munkája. A rendezőnő igen hatásos, gyönyörű képeket komponáló, rövidfilmes snitteket használó ambíciói inkább kiüresítették, mint hogy a hiányzó mélységgel töltötték volna föl a darabot.

A Fabula Rasának része volt Matúš Oľha rendező és fotográfus színházi fotóműhelye is. A kiállított félszáz, zömében fekete-fehér kép az esztétikai élmény mellett érdekes kalandra hívta a nézőket, hiszen az egyes előadások próbafolyamatába engedett bepillantást.