Nukleáris apokalipszis a filmeken

A filmeseket régóta foglalkoztatja a kérdés, mi történne az emberiséggel egy nukleáris katasztrófa után. A posztapokaliptikus műfaj a 80-as években élte fénykorát, a hidegháború hatására sorra készültek a filmek e témában. Később sem lankadt a kísérletező kedv, hiszen egy-egy ilyen mű egyszerre vizuális és forgatókönyvírói kihívás, nem beszélve a főszereplők jutalomjátékairól.

Malevil

(r.: Christian de Chalonge, 1981)

Robert Merle francia író 1972-es vaskos, lassan hömpölygő regényének adaptációja. Merle elhatárolódott a filmtől, mert szerinte eltorzították az eredeti mondanivalót, így az ő neve nélkül, „szabadon a Malevil-regény után” felirattal jelent meg. A rendező teljesen kihúzta például a főhős előéletét, a film nézői nem tudják meg, hogyan került Emmamuel Comte a Malevil nevű településre. Egyből a ’70-es évek Franciaországában találjuk magunkat, Emmamuel takaros kis gazdaságában. Amikor atombomba perzseli fel a világot, a főhős néhány ismerőse, valamint házvezetőnője és annak szellemi fogyatékos fia társaságában épp a borospincében vannak, így túlélik az apokalipszist. Nem tudjuk meg, ki és hogyan okozta az atomrobbanást, inkább az a kérdés, újjáléledhet-e az elpusztult világ maradványaiból egy mikrotársadalom, néhány állattal, pár maréknyi vetőmaggal, és milyen szabályok uralkodnak a kis közösségen belül. Aztán kiderül, hogy rajtuk kívül vannak még túlélők, akiket egy önjelölt diktátor terrorizál. A két csoport egymás ellen fordul. A film, bár valóban csupán kivonata a regénynek, a cselekmény elna- gyolt és a színészek játéka is hagy némi kívánnivalót maga után, képi világában, a lepusztult táj ábrázolásában nyomasztó élményt ad. Szombat óta elérhető a Netflixen, eredeti nyelven, magyar felirattal.

Az út

(r.: John Hillcoat, 2009)

Ez a film a Malevil ellenpéldája: ilyen az, amikor a regényíró társforgatókönyv-íróként aktívan segíti a produkciót. Cormac McCarthy történetében egy apa és kisfia a mindent elpusztító nukleáris katasztrófa után úgy döntenek, hogy más lehetőség híján elindulnak gyalog a melegebb óceáni partok felé. Remélik, hogy ott élelem, biztonság és normális társak várnak rájuk, mivel az út során alig találnak menedékre, és ki vannak téve portyázó kannibálok és más kétségbeesett bandák támadásainak. Szinte semmijük nincs a rajtuk lévő ruhákon, egy rozsdás bevásárlókocsin és egy pisztolyon kívül, de ott vannak egymásnak, és az embertelen körülmények közepette is igyekeznek megőrizni emberségüket, tisztességüket. A film, szürke képeivel, melankolikus zenéivel a regényhez hasonló félelmetes hangulatot áraszt. Az apát játszó Viggo Mortensen sokak szerint élete alakítását nyújtotta benne, a fiút alakító Kodi Smit- McPhee pedig nemrég kapott Oscar-jelölést egy másik fontos film (A kutya karmai közt) mellékszerepéért.

Másnap

(r.: Nicholas Meyer, 1983)

A Szovjetunió megszállja Nyugat-Németországot, ami eleinte a legkevésbé sem érdekli a kansasi Lawrence lakóit. Az ottani emberek békésen élik az életüket, ügyet se vetve arra, hogy az atomháború napról napra közeledik hozzájuk. Aztán lassan kezdik kirámolni a pincéiket, hogy majd esetleg oda rejtőzzenek. Végül a háromszáznál is több szovjet atomrakéta közül kettő pont az ő városukat találja el. Sokan azonnal meghalnak, a többieknek pedig fel kell készülniük a radioaktív sugárzás hosszan tartó hatásaira. Ez a film az amerikai álom hirtelen összeomlását mutatja be, és arra figyelmeztet, mennyire sebezhetőek, kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk mi, kisemberek.

Fonalak

(r.: Mick Jackson, 1984)

Egy kultikus brit atomháborús dokudráma, amelyet filmként ugyan nem neveznénk remekműnek, ám a listánkon szereplő művek közül kétségtelenül ez a legnyomasztóbb, leghatásosabb darab. Sallangmentes, szenvtelen prezentálása annak, mi várna ránk, ha kitörne egy nukleáris konfliktus. Az iráni válsághelyzet miatt a NATO és a szovjet haderők is atomrakétákat lőnek fel. Ennek következtében az angliai Sheffield teljesen megsemmisül. A maroknyi túlélőre teljes káosz vár: hosszú bezártság után kénytelenek szembenézni a sugárzásveszéllyel, a fosztogatásokkal és a reménytelenséggel. Rádöbbennek, hogy lassú halálra vannak ítélve. A rendező a dokumentumfilmekből ismert narratív megoldásokkal növeli a feszültséget, például a képernyőn rendszeresen megjelenik a halottak aktuális száma, és egyéb tudnivalók, mintha tájékoztatni akarnák a nézőt. A gyakran kapkodó, szándékosan improvizáltnak tűnő kameramozgás szintén a dokumentumfilmeket idézi.