Nosztalgia, retro-érzés, múltidézés

Nézem a dobozt. A szlovák kereskedelmi tévéket. Csak úgy kíváncsiságból. Hogy ne mondjam, nosztalgiából. Mire a villás farkú fecskemadarak elrepültek, a villák is felépültek, s a nézők tudatában fészket rakott a felismerés: a válságsók elértek minket is, most már tuti, hogy felzárkóztunk az egykor fejlett, mostanában rohamos visszafejlődésnek indult Európához. Szusszanhatunk egyet, szavazhatunk kettőt-tízet-sokat, ha kedvünk tartja. A kiválasztottak megnyugtatóan szépek, szőkék, kopaszok, izmosak és másmilyenek, öröm nézni, ahogy beszélgetnek, táplálkoznak, alszanak és kiválasztanak. Majd biztosan megszeretjük őket. A csúnya politikusok meg csak vitatkozzanak a másik csatornán. A sztárok a szemünk láttára kelnek ki a tojásból, ha sok SMS-sel melegítjük az urnájukat. Állítólag az ördögben és a Nagy Testvérben az a közös, hogy egyik sem alszik. Emitt folytatódik az amerikai katasztrófafilmek dömpingje: Pokoli torony, Földcsuszamlás, Földrengés New Yorkban, Terror az Orient expresszen, Az elveszett anthrax, A 191-es járat bumm, A 285-ös járat reccs – és még éjfélig lehetne sorolni. Az amcsi filmrendezők olyan perverz fantáziával, olyan minden apró részletre és lehetőségre kiterjedő figyelemmel pusztították már el a vásznon New Yorkot, saját országukat vagy az egész Földgolyóbist, hogy öröm (?) nézni. A terroristák és a természet erői mindenesetre nagyon hálásak a sok kitűnő ötletért.

Eh, ha a jelen ily rút arcát fordítja felénk, talán nosztalgiáznunk kellene. Éppen most olvasom Milan Kundera Nemtudás című regényét, benne pedig ezt: „Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni.” Még jó, hogy nem sikerült „a múltat végképp eltörölni”, mert most a sok kicsi kincs helyett nézhetnénk nagyokat! ĺnyencek, hátra arc, irány 1987! Szomszédok retro. A magyar teleregény őse s annak megannyi apró kis hőse! Most megtekinthetjük a sorozat kezdetét, amelyet a jobb fogyaszthatóság kedvéért megspékeltek egy-egy szellemes-csipkelődő-informáló felirattal. Micsoda idők voltak, hihetetlen! Az utcán elviselhető a forgalom, itt-ott Wartburgok, Trabantok és egyéb légpiszkító berendezések parkolásznak. Nincs mobiltelefon, számítógép, internet, sehol egy Berényi Miklós, és mennyi sonkás szalámit adtak húsz forintért! És ez az Alma is mennyire fiatal még!

Ezerkilencszáznyolcvanhét. A Napoleon Boulevard ekkor már egy éve énekli, hogy „Ugye, eljönnek majd a repülők?” Akik most, 2005-ben újra eljöttek, újra itt vannak a Rapülők, és megmutatják, hogy negyvenen túl is van élet. Nem is árt egy kicsit velük nosztalgiázni, mert mára már a jó zenék is kimentek a divatból, hiába vagyunk megpakolva megasztárok megatonnáival.

Aztán váratlanul Ben Hillier úszik a képbe, aki a nemsokára megjelenő új Depeche Mode-album producere. Több basszust és kevesebb bosszankodást ígér a nagy csapat nevében is: „Többször is meghallgattam a legutóbbi albumukat, és igazán érdekes lemeznek tartom. De az nem igazán tánczene. A hangzás nagyon jellegzetes és szigorú, amit jómagam egyáltalán nem bánok, de megértem, hogy miért nem lett belőle rajongói kedvenc. Kissé megerőltető album. Tulajdonképpen ez a dolog volt az, ami a leginkább aggasztott a Depeche Mode-dal közös munkában: mennyire talál vissza Martin saját pop-oldalához?” Ó, az 1987-es év a DM történetében! Strangelove, Behind The Wheel, Never Let Me Down, Nothing. Azok voltak csak a popslágerek!