Kultúra

Női arcélek, tükörben

Lakatos Krisztina

2018. március 12. 08:18

A Bárdy családot Jókai Mór emelte be a magyar irodalomba – hogy aztán Szécsi Noémi a 21. század elején újra megtalálja, újrahasznosítsa az erdélyi nemes família történetét. A 2011-es Nyughatatlanokban az 1848/49-es szabadságharc idején a mócok által kiirtott család életben maradt tagjai sorakoztak fel, a 2013-ban megjelent Gondolatolvasó a következő generációt hozta elénk. Most pedig itt a trilógia lezáró fejezete, az Egyformák vagytok.

Szécsi Noémit több okból is szeretjük. Elsősorban azért, mert minden könyve egyfajta játék a regény zsánerével: a szerző újra és újra az asztalára tesz egy-egy műfaji változatot, amelyet aztán megbökdös, szétszed, lebont és újraépít, felfrissítve, kortárssá írva a megcsontosodott hagyományt. Szeretjük azért is, mert okos, agyas, nem ritkán levéltári kutatásoknak köszönhetően részletgazdag pannót festő művei többféle olvasói stratégia előtt is megnyílnak: humoruk, hol ironikus, hol szarkasztikus, hol bizarr meséjük által nyílegyenesen is birtokba vehetők, de második, harmadik, sokadik, elmélyültebb olvasatra is tartogatnak meglepetéseket. És újraolvasás nélkül is tovább dolgoznak a fejünkben.

De térjünk vissza a Bárdy családhoz. A Nyughatatlanok egyik legemlékezetesebb gesztusa talán az volt, ahogy Szécsi Noémi deheroizálta a történelmi hagyományt (s ezzel együtt a történelmi regény műfaját), ahogy Bárdy Rudolf és családja emigránshistóriájában elrajzolta a férfias hősi arcéleket, és a nőket, a gyerekeket emelte a történet középpontjába. (Csak a margóra: közben a kiadáshoz kapcsolódó marketingstratégiában érezhetően jelen volt egyfajta mítoszteremtő szándék; ha úgy tetszik, meg is született a Bárdy nők mítosza.) A Gondolatolvasó máshova emelte a tétet: egy lehetséges megközelítés szerint a modern regénynek ahhoz a rétegéhez nyúlt vissza, amely a hiteles elbeszélhetőség dilemmáit tematizálta. Mit lát, mit ért a világból az az elbeszélő – Bárdy Fülöp(ke) –, aki nemcsak hogy egy kaotikus, értelmezhetetlen struktúrájú családban nő fel, hanem helyzetét a siketsége is nehezíti? 

Azt a trilógia előző két darabjából is sejthettük, hogy Szécsi Noémi regényei nem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” típusú elbeszélések közé tartoznak, még csak nem is az „éltek, míg meg nem haltak” sémáját követik. Az olvasó azonban gyarló, keresi a nagy narratívát, ki szeretné kerekíteni a nagy történetet, így az Egyformák vagytok lapjain is boldogan kap az elé vetett morzsák után. Hogy a belga gyerek a Philip Bardy Alapítvány pénzéből van Budapesten – igaz, a névadóról senki sem tud semmi közelebbit, csak annyit, hogy talán vak volt vagy süket, és valamilyen gondolat atyjaként szoktak hivatkozni rá. Hogy a szerencsétlen sorsú Bárdy Matildot az angol feministák fedezték fel maguknak mint a freudizmus előfutárát, hogy a kis Artúr a pénzes zsidó feleség hozományából építkezett valahol a Dunakanyarban. Hogy Lujza – aki az erdélyi családi birtokon volt a mészárláskor, de sem holtan, sem élve nem került elő – akár azonos is lehet Florence-szel, akinek kalandos történetéből a regény két elbeszélőjének közreműködésével forgatnak koprodukciós minisorozatot Magyarországon. Hogy talán valóban létezett egy dagerrotípia ezzel a felirattal: „Bárdy Rudolfné szül. Aimee gyönyörűséges segge”. 

Halálüvöltés. Az életlen szekerce olyan erővel sújtott le, hogy egyetlen, pontosan kimért mozdulattal elválasztotta a nyaktól a női fejet. Ezúttal a hajkorona sem akasztotta meg a lendületét, mint az imént, a fiatalabb nőnél. A kontyos asszonyfej a kút kőkávájáról a földre esett. 

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok

Az Egyformák vagytok a Bárdy-szálak ellenére nem történelmi regény. Joggal nevezhetnénk viszont generációs regénynek, közérzetregénynek, nőregénynek. Emília és Elza elbeszéléséből annak a ma negyven körüli (női) nemzedéknek a tapasztalata rajzolódik ki, amely a rendszerváltás tájékán lépett a felnőttek világába és próbálta meg egyetemi padokban megalapozni a jövőjét, lehetőleg minél távolabb kerülve a kínos magyar vidék porától. Aztán negyven körül azon veszi észre magát, hogy úgy engedi el sorra minden illúzióját, ahogy a nőiségért folytatott küzdelmet is kénytelen volt feladni. És amelynek egyetlen mentsvára maradt: hogy az „én már ezt is megértem” tapasztalatára meg az intellektusára támaszkodva cinikusan, szentenciaszerűen summázza a környezetét – azokat, akik még mindig ott kavarognak az érvényesülés, az előbbre jutás, a „valaki vagyok, valami vagyok” nagy játékában. Annak a nemzedéknek a közérzetét tükrözi a könyv, amely mára jócskán a neurózis határára ért.

Tizennégy éves korunkig a szerelem célját a házasság keretein belül képzeltük el: egy életre egyetlen férfit küldenek fentről, aki azért érkezik, hogy örökre maradjon. Hőstettet hajt végre, de azután is izgalmak forrása, mint a hatalom és a bölcsesség letéteményese. Bizalomgerjesztő mosoly, erős csukló, de deréktól lefelé nem létezik. Az élet hosszú távon úgy alakul, mint a Háború és béke epilógusa, csak pár helyen szükséges személyre szabott javításokat eszközölni. Negyvenévesen, négy gyerek után is jól konzervált jó nők vagyunk. Férjünk misztikus okokból tisztelettel övez és imád bennünket. Minden fasza.

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok

Kevesebb mint 24 óra története a regény, miközben az elbeszélők elé kerülő ismerősök, volt, jelenlegi vagy jövőbeli szeretők, elhangzott mondatok és beálló csendek emlékeket is bőven előhívnak. Em, az önmagára a rezonőr szerepét kiosztó történész és Elza, az Angliából hazatért, komplexusait harsány dívaként kompenzáló kiadói jogász (régi barátnők, egykori sógornők, újra barátnők) estéje egy divatos lakásétteremben tartott fogadáson indul, egy romkocsmapartin folytatódik, majd a másnapi forgatáson, illetve sajtótájékoztatón jut el – technikailag – a végpontig. Addig a pontig, amikor az újabb kis halált megélő Emília előtt megjelennek a bolond Bárdy Mädy elődökről elnevezett, elpusztult és elföldelt macskáinak a generációi, ugyanúgy kísértve, mint ahogy Mädyt kísértik a lenyakazott családtagok szellemei. 

Ember tervez, isten végez: a kéziratok könyvvé tárgyiasulásának idejét ismerve kizárhatjuk azt az elképzelést, hogy Szécsi Noémit az elmúlt hónapokban kitárgyalt zaklatási ügyek ihlették volna meg. Mégis, innentől kezdve nehezen szabadulunk az érzéstől, hogy pillanatnyilag a szövegnek ebből a rétegéből kerekedik ki a regény egyik erős olvasata. Abból az egyetemesnek tűnő női tapasztalatból – az erőszakot hatalomgyakorlásként művelő, a női testet természetes egyszerűséggel használati tárgynak tekintő férfiak újra és újra felbukkanó képéből –, amely mindkét elbeszélő történeteit átszövi. Francine van Hove kortárs francia képzőművész tükrös festménye a könyv borítólapján egyetlen női arcot mutat, három szögből. Szécsi Noémi regényében mai és egykori nők arcélei tükröződnek egymásban sorsszerűen.

Lakatos Krisztina

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok

Magvető Kiadó, 2017 

234 oldal

Önnek ajánljuk