Nincs már sok kedve a hősökhöz

Székesfehérváron próbált egész nap, aztán hazament pihenni, és aludt is egy kicsit. „Édesanyám életében sem ünnepeltem soha. Reggel felhívtam őt, hogy köszönöm, Mama, s ezzel megvoltunk.”
 
Ünnepel még egyáltalán valamit? Vannak még görbe estéi, amikor a régi, nagy időkre, ifjúsága legizgalmasabb kalandjaira emlékezik?

Görbe esték? Az már nem az én világom. Valamikor az volt, baráti körben, születésnap sem kellett hozzá. De ma már nem.
 
A Tizenkét dühös embert rendezte meg szokatlan helyszínen. Székesfehérváron, a városháza nagytermében. Egyszer már színpadra vitte a darabot. Azóta is foglalkoztatta?

Cser-Palkovics András polgármester úr odaadta a színháznak a városháza nagytermét, hogy ott szülessen meg valami. Ez az ő kívánsága volt. A színház pedig elővette ezt a nyolc évvel ezelőtti előadást. De nem felújítás lett, hanem újrakezdés érdekes körülmények között. Éltünk a helyszín előnyeivel.
 
Politikai pikantériájával is?

Egy ilyen szituációval nem él vissza az ember semmilyen szinten.
 
Rendezői részről talán mégis volt benne valamiféle extra élvezet.

Fontosabb kérdés, hogy a néző élvezi-e az egészet. De élvezi, már tudom. Igen, persze, jó rendezni, pláne egy ilyen csapattal. Csak három új szereplőm volt, a többiek, kilencen ugyanazok voltak, akik korábban. Az a nyolc év pedig, ami eltelt közben, nem múlt el nyomok nélkül. Nagyon érdekes, minden szempontból. Végül is összehoztunk egy színházi estet, és ennél többet manapság nem lehet kívánni. Illetve lehet, csak nem tőlem.
 
Nem arról híres, hogy ha valamit nem szeret csinálni, akkor is csinálja. Olyankor elmegy, leteszi, otthagyja.

Vannak az embernek öregkorára megrögzöttségei. Főleg a magyar színházi hagyományok körül horgonyoznak ezek, aztán később mániává válnak. Óvatosan kell bánni velük, mert agyukra tudok menni a kollégáimnak. De mindig figyelmeztettek a magatartásukkal, hogy ha túllőttem azon, ami elviselhető. Fegyelmeztük, szórakoztattuk egymást, ha ilyen dolog történt, ami színházban egyébként is megesik a próbákon.
 
Több társulat tagja volt a pályája során. Mindenhonnan másképpen ment el. Az egyik helyen feladta a pozícióját, máshonnan halkan elszerződött, volt, hogy egyszerűen elszökött, aztán visszament. A kötöttségek nélküli létet, a szakmai szabadságát ma hogyan éli meg?

Jó szó a szabadság. Nagyon sokan használják sok mindenre. Igazából a szabadság a legnagyobb kötelék. Erős kötődés. Csak addig van érvényessége, amíg a másik felségterületébe bele nem gázolsz. Ez az egész úgynevezett szabadságom arról szól, hogy ami még hátravan – bár nem akarom felmagasztosítani az időt hetvenöt fölött –, addig szeretnék jó apa és nagyapa lenni. Ami pedig a szakmából rám maradt, azt próbálom, ha nem is maradéktalanul, de ahhoz közelítve végigcsinálni.
 
Őze Lajost emlegetve mondta egyszer: „A hősök általában öt-tíz évre érvényesek. A kisember örök.”

Stimmel. Teljes mértékben.

Cserhalmi György mindig hős volt. Színpadon is, filmekben is, magánemberként is. Érvényes hős. De közben tudom magamról, hogy kisember vagyok.
 
Jobb kisembernek lenni, mint hősnek?

Nem tudom, érvényes-e egyáltalán ez a szó, ez a fogalom, hogy kisember, kisemberség.
 
Hrabal életműve a kisemberekre épül.

Magyarországon is nagyon kemény történelmi múltja van a kisemberségnek. A hősök persze dirigálnak. Mindenféle idióta, fafejű barom megpróbálja elfoglalni Európát, leigáz más országokat, csinálja a rettenetes politikai és hadi mutatványait, ami több százezer ember életébe kerül. Ezek a negatív (vagy pozitív) történelmi hősök. Napóleon a franciáknak pozitív, mindenki másnak negatív hős. Borzalmas, ha valakit azzal sújt a sors, hogy hős legyen. A hősöket elárulják, vagy ők árulnak el mindenkit, főleg saját magukat. Egy normális életre való jogot dobnak oda valamiért. Az öt-tíz év ránk vonatkozik. Az ember egy ideig hősöket játszik. De ahogy egyre többet olvas, tud meg róluk, egyre inkább nincs hozzájuk kedve. Coriolanusnak sem volt jó az élete, túl azon, hogy rövid is volt.
 
„A hedonisták nem bírják a kritikát.” Ez is az ön megállapítása.

Hát nem nagyon. Ők kritizálnak inkább.
 
De öntől sem idegen a hedonizmus. Csak éppen bírja a kritikát.

Ez nem ilyen egyszerű. Az ember addig az 5 percig hedonista, amíg ízlik neki a pörkölt. Aztán hirtelen több időt tölt kórházban, mint szabadlábon. Akkor eltöpreng bizonyos dolgokon.
 
Bizonyára azon is, hogy női szárnyak alatt nőtt fel, édesanyja és két nővére vigyázó szemei alatt.

És a nagymamám. Ő is velünk volt.

Járt ez valamiféle előnnyel?

Előnnyel? A nővéreim előszeretettel pofoztak fel mindennap. Nem voltam túl jó gyerek. Az év minden napjára jutott valami csínytevés, amitől a lányok sírógörcsöt kaptak otthon, én meg visszakézből egy jókora pofont. Ezzel együtt nagyon szerettek engem, és én is őket. A mai napig így van ez köztünk. És volt a két nagymama. Mindkettő nagyon más beállítottságú volt, igazi, régi vágású asszonyok, fantasztikus nőcik. Akik a két világháború közti időszakot megélték, azok csodás emberek voltak. Most a nőkről beszélek. A férfiak mások voltak. A hadviselés is más ma. A hős a kardot ki sem rakja. József Attila írja Gyönyörűt láttam című versében: „Bankó a bombarobbanás, s mint fillér, száll szét a szilánkja.” A lányok tudták, hogyan esik rájuk a szilánk. Ők tartották az ernyőt az apukáink fölé, és fölénk is.
 
Édesanyja, Varga Magda Debrecen híres opera-énekesnője volt. Igaz, hogy megsértődött, amikor a fiacskája megkapta a Kossuth-díjat?

Igen. Úgy érezte, hogy előbb neki járt volna. Nem azért gondolta így, hogy jobban megérdemelte volna, mint én, hanem mert elsőként ő, utána jöhet a gyerek. Tátva maradt a szám, amikor ezt mondta. Ilyenre nem nagyon volt példa. De akkor is aranyos volt.
 
És tényleg úgy ment a próbára, mintha bálba indult volna?

Gyönyörűen kiöltözve, kifestve, minden hajszála a helyén. Vonult. Ott laktunk a színházzal szemben, de ő nem átment a Batthyány utca 2-ből, hanem átvonult. Megfordultak utána az emberek, de nem nevették ki. Igazi jelensége volt a városnak. Termetre is, arcra is nagyon szép asszony volt, ezt mindig hozzáteszem. Valami olyat képviselt, ami akkor már rég kiveszőben volt, vagy talán ki is halt már.

Jancsó Miklósról is szeretném hallani, akinek emblematikus színésze volt. Mint Andrzej Wajdának Daniel Olbrychski, vagy Pasolininak Ninetto Davoli. „Néha összevesztünk, de estére kidühöngtük magunkat” – nyilatkozta róla születésének 100. évfordulóján. Min tudtak összeveszni?

Csak egy példa: meghalt az édesapám. Autóúton, szívinfarktusban. De másnap reggel forgatni kellett menni. Az Öregnek nem jutott eszébe semmi. Azt mondta, álljatok be a zongora köré, és dobjátok a hátatok mögé a poharatokat. Szóltam neki, hogy Mester, ez már tegnap is így volt, meg tegnapelőtt is, nincs valami új ötlete? És elkezdett kiabálni velem, én meg visszaüvöltöttem neki, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet, ne szórakozzunk egymással. Délutánra aztán megtudta, hogy apám meghalt, és feljött hozzánk. Kezet csókolt édesanyámnak, kondoleált, tőlem pedig bocsánatot kért.
 
František Vláčil, a csehek nagy rendezője, miután látta a Drahomíra Vihanovával forgatott Kígyók várában, amellyel 1995-ben a legjobb férfialakítás díját nyerte el Casablancában, szóban már le is szerződtette következő filmjéhez. Váratlan halála aztán minden tervét keresztülhúzta. Két leghíresebb filmjét, a Markéta Lazarovát és a Méhek völgyét az ön ajánlatára nézte meg Antal Nimród, aki valósággal ledöbbent, hogy léteznek ilyen filmek Európában.

Nimródnak sokáig az amerikai filmek voltak az eszményképei. Természetesen azok között is vannak jobbak. Mint Amerikából hazakerült friss magyarnak ajánlottam neki néhány itteni filmet, köztük Vláčil alkotásait, amelyek engem is felkavartak. Nimród megnézte őket, és seggen maradt. Tarkovszkijjal is így volt, de Vláčillal kezdett, akivel én Prágában találkoztam. Megtört öregember volt már, betegen eljött megnézni a Kígyók várát, amivel egy életre lekötelezett. Odajött hozzám, kezet fogott velem, belenézett a szemembe, mosolygott, én meg azt hittem, elsírom magam. Világnagyság volt.
 
A nemrég elhunyt Dunai Tamást, akivel a Végtelenben kettő című rövidfilmben nyújtott játékukért együtt nyerték el a legjobb férfialakítás díját Los Angelesben, melyik arcával őrzi az emlékezetében?

Gyönyörű lelkű, tiszta mosolyú ember volt, tele élettel. Átszellemült arccal beszélt a családjáról, a gyerekeiről, az unokáiról. Rengeteg tudás birtokosa volt. Több hangszeren játszott irigylésre méltón. Franciából és angolból perfekt volt. Egyszer csak úgy dönt valaki, valahol, hogy ennek most vége kell hogy legyen. Mellbevágó történet. A kisfilmben egymásra voltunk utalva. Mintha egész életünkben együtt dolgoztunk volna, annyira jó partnerek voltunk. Semmiféle versenyfutás nem volt köztünk. A szó nemes értelmében jól használt bennünket a rendező, Pinczés Dávid.
 
Most Hartung Attila filmjében, A pokol élővilágában kapott szerepet. Jó a történet?

Nagyon! Csak nem kapott rá semmiféle támogatást. Viszont kiváló színészek állnak mellette. Bravúros a szereposztás.
 
Brad Pitt a ki tudja, hányadik filmje után azt nyilatkozta, már jobban szeret palacsintát sütni, mint forgatni. A filmezést is meg lehet unni?

Az a nagy bajom, hogy nem tudok palacsintát sütni. Itt megint ráfáztam Brad Pitt-tel szemben. Viszont pörköltben verhetetlen vagyok.

A szerző a Vasárnap munkatársa