New Hont megelevenedik

„Szombatonként a déli hírek után kerülnek adásba az ötvenperces részek. Először napi rendszerességgel, tíz percben terveztük sugározni a sorozatot, majd hétvégenként egy csomagban megismételni valamennyi részt. Végül a heti egy alkalom mellett döntöttünk, mert így talán jobban bele lehet merülni egy regénybe. Gazdag József kollégám javasolta ezt a Grendel-művet, amely 2001-ben jelent meg először, de ma is abszolút frissnek hat. Az én feladatom a szöveg részekre bontása és a felvételek levezénylése volt” – mondja Jakubecz László. 

Szerencséjük volt: a hangoskönyvet sikerült még a karanténidőszak előtt, február végén, illetve március első hetében rögzíteni. Amikor Olasz István az utolsó felvételre érkezett a rádió pozsonyi stúdiójába, már arról számolt be, hogy a Komáromi Jókai Színház vélhetően bezár, és a járvány miatt a májusi bemutató is elmarad. De nézzük, hogyan zajlott a munka. 

„Mivel én narrátor is vagyok, és a regény szereplőit is eljátszom, rögtön az elején tisztáznunk kellett Lacival, mennyire tegyem egyénivé ezeket a figurákat. Abban maradtunk, hogy nem kell erősen elkülönítenem őket egymástól, mert végig a narrátor mondja el, mikor ki beszél, a többieket rajta keresztül ismerjük meg. Ráadásul rengeteg szereplője van ennek a könyvnek, és sokan csak egyszer bukkannak fel, úgyhogy nincs is értelme, hogy mindenkinek markánsan egyéni hangja legyen. Inkább az adott szituáció megjelenítésére és értelmezésére fordítottunk több figyelmet. Igyekeztem játszani a szöveggel, hogy megelevenedjenek a történetek, hogy a hallgatók szinte filmszerűen lássák maguk előtt az adott helyzetet. Én is egy filmet láttam legbelül” – avat be a műhelytitkokba Olasz István, aki szerint pont ez az igényes hozzáállás különbözteti meg a hangoskönyvet a sima felolvasástól. 
Jakubecz László egyébként maga is diplomás színész, Olasz Istvánhoz hasonlóan ő is a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen végzett, és régi barátság köti össze kettejüket. Ennek köszönhetően sokkal gördülékenyebben zajlottak a felvételek. „Megkönnyítette a dolgom, hogy nem kellett kötelező udvariassági köröket futnom, ahogy azt tettem volna egy számomra ismeretlen színész esetében. Mivel barátok vagyunk, félszavakból is megértettük egymást, őszintébbek lehettünk egymással. Szakmabeliként nyilván tisztában vagyok vele, mik a buktatói az ilyen munkáknak. Bele tudtam képzelni magam a szöveget interpretáló színész bőrébe. Tudtam, mikor érdemes szünetet tartanunk, mennyit dolgozhatunk egyhuzamban. És persze más füllel hallgattam a kész felvételt, egy átlagembernél sokkal kritikusabban. Közösen igyekeztünk megtalálni a hangsúlyt egy-egy hosszú körmondatban, figyelni a helyes kiejtésre” – meséli a szerkesztő.

Mindketten egyetértenek abban, hogy Grendel regénye egyszerre anekdotikus és összegző jellegű, így azok is könnyedén fel tudják venni a fonalat, akik nem hallották az eddig sugárzott két részt. Azt már én teszem hozzá, hogy ennél jobb szlovákiai magyar történelemkönyvet keresve se találnánk. A Nálunk, New Hontban ugyanis teljes egészében rólunk szól, mindenki számára ismerős szituációkkal. Benne van az összes kis és nagyobbacska fóbiánk, becsípődésünk. A szerző tulajdonképpen azt magyarázza el nekünk szellemesen, humorosan, vagy éppen szívszorító történetek által, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk, miért viszonyulunk úgy a szlovákokhoz, ahogyan, és miféle gátlásokat plántáltak belénk a konkrét élethelyzetek. 

„Színészként engem is sokkal jobban izgattak a megjelenítendő helyzetek, mint a narráció. Olyan volt, mintha önmagammal dialogizáltam volna: kellett egy gondolkodásmódot adnom az egyik szereplőnek, és rögtön a másiknak is, aki arra reagál. Továbbá világossá kellett tennem, hol és mikor dőlnek el a fontos dolgok az egyes szereplők lelkében, mikor hoznak meg egy-egy döntést. Számomra ez az egész egy nagy színészi kaland volt” – mondja Olasz István.

Adódik a kérdés, hogy két rész után érkeztek-e már hallgatói reakciók. És ahogy az lenni szokott, először a rokonok, barátok gratuláltak, később hallgatók is betelefonáltak vagy e-mailt írtak. Jakubecz Lacinak egy volt galántai tanára gratulált, akivel évek óta nem beszélt. Olasz István pedig arra számít, hogy a hazai magyar hallgatók csak lassan eszmélnek. „Korábban szerkesztettem egy zenei magazint a Pátria rádióban Fülbevaló címmel. Már rég levették a műsorról, amikor még mindig gratuláltak hozzá az emberek, mondván, hogy szokták hallgatni és nagyon tetszik nekik. Úgy látszik, az idő nálunk meglehetősen relatív tényező.”