Nemzedékek tavaszi széllel, börtön-rock and rollal

Versírók, akik egy tájegységen belül élnek, hamar megtalálják egymást. Már ha komolyan veszik önmagukat és a költészetet. Legalábbis a mi időnkben így volt, hatvannyolcban-hatvankilencben, amikor huszadik életévünk körül jártunk, a múlt században persze.

Nem emlékszem rá, hol és hogyan futottunk össze Gáborral, aki szőke, göndör hajjal jött, és – mint később kiderült, előszeretettel viselt – magas nyakú piros kötött pulóverben, de már az első óráink versekkel teltek, pontosabban verseléssel, ő olvasta az ő költeményeit, én az enyéimet, aztán vitatkoztunk. Meg közben is. Távol Pozsonytól, közel Ungvárhoz, a határon azonban innen. Két, majdnem egy méter kilencven centiméter magasra nőtt kezdő költőcske, költőpalánta, akiknek a termetüknél csak elszántságuk, világmegváltó hitük volt nagyobb. Ott, a keleti végeken, a pusztában, ahol akkoriban már legfeljebb egy-két tanító jelentette a szellemi világítótornyot, pedig korábban, a huszadik század első évtizedeiben viszonylag élénk irodalmi élet zajlott Kassától Ungvárig. Azóta a szellem emberei csak menekültek, menekülnek a Tisza–Latorca–Bodrog határolta tájegységből, így eshetett meg velünk is, hogy szakember, kritikus, elismert író, költő híján jószerével egymásnak olvastuk fel verseinket, s a kölcsönös felolvasások nyomán – ha jó vers nem is, de – barátság született köztünk. Olyan, amely időnként népdalt is előcsalt belőlünk.

Először a Kishegyen. Gabi, aki amúgy lendületes, belevaló fickó volt, hogy ne mondjam, bohém természet, egyszer azzal állt elő, rendezzünk ketten, azaz kettesben irodalmi estet a Kishegy akácfái alatt, viszünk magunkkal szalonnát, kenyeret, hagymát, bort, és természetesen visszük újabb költeményeinket, melyeket ezúttal tűz mellett mutatunk majd be egymásnak. Rendben, mondtam, és mindjárt másnap, sötétedés után az akácos hegy vendégei voltunk. A ropogva-pattogva égő száraz faágak lángjának rapszodikusan táncoló fényében, a füst, a piruló szalonna, a parázsra csöpögő, de azért a hagymakarikákkal díszített kenyérszeletekre is jutó zsír, valamint az erdő, a füvek, bokrok, fák felénk áradó fenséges illatkeverékében úgy hangzottak verseink, mint még soha, mintha felajzott előadóművészek vagy sámánok szájából muzsikáltak volna ki a szavak az akácfák lombjai között elő-elővillanó csillagos égbolt alatt, vagy mint amikor Dylan Thomas szavalta a saját költeményeit áradó örömmel, fájdalommal, messzire hangzón zengedeztetve a verssorokat, vagy ahogy, a legenda szerint, Mécs László papköltő valamikor régen ugyanazon a mi szóban forgó Kishegyünkön, csak éppen az északi oldalán található tisztáson, tömegek előtt.

Kifogyván a versekből, előkerültek a magyar népdalok páratlanul szép és szívmelengető szóképeikkel, hasonlataikkal, szinesztéziáikkal, hangulati elemeikkel, a dallamról, dallamívekről nem is beszélve. Hol voltunk mi ezektől a népköltészeti csodáktól?! Az egyik dal a másikat hívta elő, és hívta volna még tovább, ám amikor a borosüveget már egyre nagyobb szögben kellett megdönteni, jókedvünk elkezdett teret, pontosabban hangot követelni az ízlésemnek akkor is, ma is kevésbé vagy egyáltalán nem tetsző, de mindenkor tolerált szirupos magyar nótáknak, operettszámoknak, táncdaloknak, valamint azoknak a nótáknak, melyeket állítólag tilos volt énekelni, mondván, irredenták, bár ezt velünk soha senki hivatalosan nem közölte. Mindent elénekeltünk – miként minden magyar ember, ha kisebb-nagyobb közösségbe téved, vagy szólíttatik oda valamilyen alkalomból, a magyar nyelvterület legeldugottabb sarkában is – azon a kétszemélyes irodalmi, illetve irodalmi és népzenei éjszakán. Az erdő madaraihoz hasonlóan, jó hangú Gábor barátomat még az sem zavarta, hogy botfülemnél, következésképpen alá/mellé/fölé/félre-éneklésemnél fogva sokszor alig tudott dallamnyomon maradni. Sőt örült, hogy társa vagyok a nótázásban, egyetlen szöveget sem kellett előénekelnie, ahogy nekem sem. Maradva a kincses műfajnál, hogy hol tanulta meg azt a számtalan népdalt, fogalmam nincs, talán hasonló közegben, ahol én, anyám közelében, a szobaajtóban apám baráti társaságát lesve, amely időnként nálunk jött össze borkóstolóra, s ilyenkor soha nem hiányozhatott a nóta, akarva-akaratlanul is hallgatva a rádiót, mely mindig szólt, Szív küldi szívnek szívesen, s ki tudja, még milyen alkalmakkor, forrásokból. Lám, gyermekkorom kukoricafosztásait is említhetném, a disznótoros vacsorákat, a környező falvakban tájoló amatőr színtársulatunk előadásait követő összejöveteleket.

Gabival azóta sem találkoztam, bár egyszer, talán – kopik az emlékezet –, de különböző csatornákon azért tudtunk egymásról. Költő egyikünkből sem lett, viszont, ha nem tévedek, Gabi lányából igen. Szóval, mégiscsak történt valami ott akkor azokon a keleti végeken. Ugyanakkor valami hiányzik. Valahol elszakadt, elszakadni látszik egy fonal, évszázados. Szomorúan tapasztalom jó ideje, bálban, lakodalomban, születésnapi találkozón, különböző, éneklésre alkalmat adó eseményeken, hogy a fiatalok, a tizen-huszonévesek csak ülnek és bámulnak, nem ismerik a tiszta forrásból merített népdalokat, sem a kávéházi nótákat, de még a barométert sem, mely esőre áll, csak néznek, csak csodálkoznak, hogy tudnak mulatni az „öregek”. Irigyeljük magukat, jegyezte meg nemrégiben egyikük. Merthogy maguk a népzene mellett a popzenében is otthon vannak. Hát igen, a Tavaszi széltől a Börtön rock and rollig, széles skálán. Azért ne keseregjetek, fiúk, hosszú útról visszatérni csak a nótában nem lehet... Rajtatok múlik.