Németh Zoltán: Szabadon kószáló macskák helye

A leginkább a Śródmieście és Wola közigazgatási határán húzódó útszakaszról középtájt szükséges lekanyarodni az Ogrodowa, majd innét néhány méter után a Biała utcába, ahonnét gyorsan visszatérünk az Ogrodowa túloldalára, abba az elvarázsolt világba, amely Varsó háború utáni építészetének néhány sztálinbarokk tömbjét jellemzi. A világháborúban megsemmisült zsidó negyed helyén négyzethálóba tömörült épületek mozaikja jött létre, amelyek sarkaikon keresztül kapcsolódnak egymáshoz indázva. A négyzethálók kb. 60x60 méteres belső terei varázslatos parkokat rejtenek, intim tereket, ahová nem jut el a többsávos utak harsány zaja, szennye. Egy-egy udvar mikroközösségének az építész vágyálma szerint a falu a mintája, a négyzetháló két-háromezer főből áll, akik elvileg mindnyájan ismerik egymást, majd pedig három-négy ilyen mikroközösség hoz létre a többsávos utak hálója által egy elvileg tíz-tizenkétezer lakosú kisvárost, a világváros közepén. Az öt-hat emeletes épületeket gyakran árkádok, oszlopok, átjárók szakítják meg, sajátos ritmusát adva a sétának.

Sajnos ez az építészeti utópia csak féloldalasan valósult meg. A 60-as, 70-es évek igénytelen tömegépítészete képtelen volt elviselni az emberléptékű világot. Az ideális az lett volna, ha a körülzárt, négyszögletű belső terek parkoknak, átláthatatlan, lélegző minidzsungeleknek, árnyas rejtekhelyeknek, játszótereknek vagy sportpályáknak adnak helyet – a valóságban azonban iskola, parkoló, vízügyi hivatal épülettömbje került oda, kiszorítva fát, bokrot, ugráló madárcsoportot.

Itt tehát, ezen a négyzethálós helyen, a belváros négyszögletű bérházai közé érve most azt láthatjuk, hogy a fák alatt embermagasságú zöld kerítéssel körülvett, préselt fából, hullámpalából, deszkákból épített kis kalyibák sütkéreznek a napon. Csönd van, pontosabban csak a közeli hatsávos úton haladó járművek megállíthatatlan hernyótalpainak surranása és a pár száz méternyire épülő felhőkarcoló születésének ütemes dörömbölése hallatszik. A kerítéssel elzárt néhány négyzetméteres terület olyan, mint anno a köbölkúti nagymama tyúkjainak udvara, csak mondjuk annak negyede, egy kb. 4x4 méteres terület. Na de tyúkok itt, Varsó belvárosában? 

Ha közelebb lépünk a zöldellő borostyánnal befuttatott kerítéshez, láthatjuk, kerítéshálós ajtaja kulcsra zárható, és hogy apró faépületek állnak egymás mellett, sőt egymás felett is, csinos piros háztetővel. A kerítéshez támasztva seprű, lapát. Egy kisebb székecske, egy farönk ülőke, piros tálka. Nem tyúkok tehát, hanem manók? 

Most már el is tudjuk olvasni a feliratot. Teren dla kotów wolno żyjących. Szabadon élő macskák területe. Vagy inkább kedvemre való lenne a következő fordítás: Szabadon tekergő macskák búvóhelye. Vagy: Csavargó macskák menhelye. Vagy: Szabad macskák lakhelye. 

Mindegy. Idestova három éve járok erre, de itt még soha egyetlen macskát sem láttam. Egyszer megpróbáltam benyitni, zárva volt. Egyébként is: vajon hogyan nyitja ki egy macska a kerítés kapuját? Van erre elképzelés? Telefonon felhív valakit, akinél a kulcs van? Vagy minden macskának van saját kulcsa a kapubejárathoz? De hogyan mászik fel a kilincsig? Hogyan dugja be a kulcsot és nyitja ki az ajtót? Más: a borostyán segít a macskának a kerítés átugrásában, vagy éppen nehezíti? Aki sűrű borostyánnal futtatta be, vajon mire gondolt közben? Mi volt a célja? Az akadályozás vagy a segítő szándék?

Nem tudhatjuk.

Tény, hogy három hosszú éven át egyetlen élő lényt sem láttam a kerítésen belül. Lehet, hogy közben macskák tucatjai dőzsöltek bent a házikókban, csöndes orgiák zajlottak a félhomályban, de mégis, sokkal inkább kihaltnak, kihasználatlannak tűnt a titokzatos, nem létező macskák zöld drótkerítéssel körülvett szigete.  

Mígnem.

Mígnem ma nyitva volt az ajtaja. Leültem a közeli padra, könyvet vettem elő, ám izgatottságomban egyetlen bekezdésnyit sem haladtam előre. A nyitott kapu mögött egy idős hölgy sertepertélt. Kisöpört, tiszta vizet tett a piros tálkába, hosszú-hosszú percekig motozott, babrált, bizgerélt valamit a borostyán árnyékában, amelyet most elátkoztam, mert semmit sem láttam tőle. Nem, az biztos, hogy nem macskát simogatott, mert ezt ilyen hanghatásokkal nem lehet csinálni. Dolgozott, takarított, talán a macskabódékat törölgette, nem tudom. Macskát nem láttam, egyetlen macska sem szökött, ugrott, menekült, sprintelt, suhant, spurizott vagy viharzott el a nyitott ajtón. A nő néha kijött a kis kapu elé, kiszórta a felsöpört ágacskákat, levéltörmeléket a szemetesbe.

És most történt az, amit nem tudok feldolgozni, amiért írom ezt a történetet. A nő kb. már másodszor-harmadszor lépett ki a kapun, amikor egyszer csak megmerevedett. Követtem tekintetét, és megláttam azt, amire három éve vártam. Egy macskát. Ott bóklászott az úton, lépett jobbra, lépett balra, ugrott és ment, botladozott és kódorgott, mint egy igazi, vérbeli tekergő macska – de az irányt azért jól láthatóan és érzékelhetően tartotta: s az a macskakert volt! Már csak tíz méter, már csak nyolc, már csak hét, öt, szinte pattanásig feszültem, végre, történelmi pillanat, amelyben értelmet nyer minden titok, helyre kerülnek a fantázia titkos tárgyai, és a realitás párnáira hajthatom fejem – de ekkor váratlan dolog történt. A nő (kb. hatvanéves, arca normális, kicsit sovány, ámde rendezett külsejű), hirtelen, támadó mozdulattal suhintott a macska felé: Sicc! Pontosabban: A kysz!!! Merthogy lengyelül mondta.

A macska ijedten fordult vissza, átrohant az udvar szűk belső utacskáján, átvetette magát a vízügyi hivatal kerítésén, és eltűnt. A nő elégedetten folytatta munkáját, kb. öt perc múlva egy méretes szatyorral a kezében, miután kulcsra zárta az ajtót, elballagott. Rám se nézett. Ott maradtam egyedül a hellyel.