Nem tudják, mit cselekesznek...

Végül is a hölgynek sikerült megúszni. Nehézkesen, kínlódva de végül minden manőver rendben sikerült. Nem volt könnyű. Az egyik cekkerben két tisztított, hizlalt kacsa, közel kilenc kiló, a másikban hús, kolbász, véres és májas hurka, disznósajt meg minden, ami „egy kis kóstolóba” belefér. Az sem könnyebb. A buszsofőr csalódott. Ez a nő legyőz minden akadályt, habár egyik lába még mindig a lépcsőn van. Még van remény! Ilyenkor kell beszélni hozzá... elterelni a figyelmet... kilökni mégsem lökheti ki...

– Az ősöknek, otthon, semmit sem hagyott? – A motor berreg, a sofőr kiköp az ablakon mintegy előlegezve a leendő szövegkörnyezetet.

– Mi köze hozzá?! – sikító hang, nagy kalimpáló mozdulat, sikerül a két cekker mellett egy váratlan, hosszú, szépen ívelt (akár egy szerkesztett hiperbola) lépéssel szilárd talajt érnie, ahol stabilizálódik. – Hülye paraszt! – fordul vissza. Ebbe, vagy a tornamutatványba, belepirult.

A nőt férje, vőlegénye, barátja (erről nincs megbízható adat) várja, kocsival. Udvariasan átveszi a csomagokat, mind a kettőt (a férj, mint besorolás, valószínűleg tárgytalan).

– Ó a kedves Anyuka! – becézgeti a küldeményt és szerető kézzel a csomagtartóba helyezi el, pontosan tudja, tapintás szerint, milyen húsokról van szó. Ő marad az anyukánál. Hogy vannak anyukáékkal ül be a volánhoz, sőt még barátnőjét, jegyesét(?) is megcsókolná, ha tudná, de nem tudja, mert folyamatosan ömlik belőle a szitok.

– A hülye parasztja! Mit képzel? – a napfényellenző tükrében igazgatja helyre dühtől széthulló vonásait.

– Ne hagyjuk egy ilyennek, hogy elrontsa az esténket! – kéri a férfi. És a nő mintha hallgatna szavára, még felröppen ugyan egy-két „hülye paraszt” ajkáról, de a férfi felé fordul. (Valószínűsíthető a férfiról a „barát” kategória, sőt annak sem túl régi.)

– Mindkét orcám elpirosodott – jegyzi meg a hölgy alkalmi költőiséggel.

Ha csak két arcunk lenne! Ha csak kettő! Mint a hagyományos színházi maszkon a nevető és a síró arc... akkor nem volna gond.

De gond van! Mert a harmadik arcunkról, a megfoghatatlan (identifikálatlan) képmásunkról a rejtett, eltitkolt, soha be nem vallható sznobizmusunkról (mondhatnók emelkedettebb stílben: „horribile dictu: sznob attitűdjeinkről”, de most mi sem engedjük el magunkat) nem ildomos még „közepesen jó” társaságban sem beszélni vagy róla akár tudomást venni, legalábbis, amíg az alkalmanként betermelt alkoholszint meg nem közelíti a lappangó, könnyed feledés kissé deviáns megnyilatkozásokra ragadó hangulatait, amikor már úgyis mindegy, és akkor már a most oly gondosan került delírium is kimondható lenne...

De másnap már senki sem emlékezik majd, mert ilyenkor az ital beszél az emberből... ki-ki ragaszkodván kedvenc magyarázataihoz másnapra, főfájósan de mégis egy holnapra virradunk meg, vagyis kialusszuk magunkból... ezt... az izét... de.

Minden elmúlik. Vigasztalódunk. Az alkoholt lebontja a gondos máj, az epetúltengés keserű szájízzel és a fajansz csésze feletti hagyományos, görcsös erőlködéssel – el egészen a migrénig! – végül is automatikusan (ó minő szökőkút, a természet csodás ereje?) megoldódik, a hirtelen vércukorsüllyedésből eredő akut főfájásokat viszont kiváló mérgekkel és homlokunkra helyezhető különböző formájú csinos vizes borogatásokkal mulasztjuk el. Végül is felvirrad a várva várt másnap, ki-ki mennyire bírja a gyűrődést, megfogyva bár, de megtörve nem! Legalábbis önmagunkról a többihez viszonyítva, szívesen hinnők, talán, mégis, mintha... megtöretlenül?

Minden elmúlik, csak a „hülye paraszt” marad. Minden ok, minden logika nélkül. A zenetanárnő anyukája kacsákat vagy libákat töm, Apuka disznókat hizlal. Ne részletezzük a körülményeket, hogy nem az osztrák „heimat-filmek” pagonyainak világát, különösen nem az illatát idézi a hátsó udvar, az biztos. Mindegy, ebből jön a mellékjövedelem. És a pénznek nincs szaga!

Ez ugye, nem hobbi – ez ugye, a zongora, a városi lakás, a lakberendezés, ez a főiskola, meg hogy „simább legyen a kölyök útja”... ez a „hülye paraszt” önkéntes áldozata, az őt lehülyéző utódja érdekében.

A sors nem tart szünetet. Közismert irodalmi zúgolódónk Miklós, Toldi György öccse „Én paraszt, én...” kezdetű mondása malomkőként repül felettünk, vagy nehezül el sorsunkon. A fene tudja, mikor kezdődött? Arany szerint már Nagy Lajos korában... A paraszt szidalmazása a dzsentri tobzódásának idejében válik általánossá. Szájára veheti boldog, boldogtalan. Persze főleg a boldogtalan teszi, akinek nincs mivel dicsekednie, nincs mit mutogatnia, ezért dühödten a parasztra mutogat, az a lényeg, hogy következetesen mindig másra, és egymást parasztozzák így, keresztül-kasul a lecsúszott dzsentrik, a kispolgárok, a lumpen-prolik... minél inkább a falu, az utca, az élet árnyékosabbik oldalán élnek, annál hangosabban.

uuuu

A paraszt, a Kárpát-medence (eddig) kiirthatatlan ősbozótja (eddig) tette a dolgát. Élt. Ez azt is jelentette, hogy dolgozott, termelt, adózott, ádáz töröknek, hálátlan Habsburgnak, saját „tekintet nélküli, tekintetes” urainak... vagy mint ötvenhatban is például, halált, Kádárt (kivégzéseket) megvetve, önkéntesen kenyeret vitt az éhező forradalomnak...

Élt és éltetett.

A paraszt tette a dolgát. Élt és halt és szeretett és álmodott. A hadak nyomán az üszkös pernyéből nemzedékeket, népet, nemzetet emelt föl, napjaiért és perceiért is megszenvedve. És felejtett, ha feledni kellett. Feledte a reménytelenséget, az anyák és az anyából élve kimetszett csecsemők kettős agóniáját (a vérengzők a kastély és várbelieket a váltságdíj reményében inkább megkímélték), tűrte megerőszakolt aszszonyai, lányai tűrhetetlen sorsát, elviselte szkizofrén Tiborcként, a megtiltott könnyeket, a betiltott panaszt, miközben rituálisan ünnepeltették – vele is – az utolsó nagy dúlás, a „felszabadúlás” minden áron hőssé kreált martalócait.

És álmodott és mesélt, és táncolt, és remélt. Megőrizte a nyelvet, az ünnepeinket, néhányat még a kereszténység előtti időkből is, de a kereszténységet is megőrizte, vallásokként, zsidó-keresztény kultúraként egyaránt. Hiába épültek, mert épültek minaretek, a Kárpát-medencében ma sem rikoltoz a müezzin, harangok zúgnak.

Ennek a mindig megújuló jelenségnek, ennek a parasztfőnixnek a legnagyobb ellensége mindig a feledékenységünk volt. Látszólag hányavetin könnyed, csókolnivalóan nyalka, uram-bátyámosan kedélyes, nagyképűen pezsgős feledékenység. Mert mindig a külcsín a fontos... Látszólag. A valóságban súlyosabb a helyzet. Műveltségünkben élősködő amnéziáról beszélhetnénk inkább, lappangónak aligha nevezhető sznobizmusról. Bartók (is) felvette a harcot a pszeudo kultúra jelenségeivel. Dühös kifakadásai a kávéházi cigányzene és az operett, zenei alapkultúránkat helyettesítő pöffeszkedése ellen ma már klasszikusnak számító axiómák. És mégis. A hatvanas-nyolcvanas évek „hagyományos” Magyarbáljain pitykés, kacagányos (röhögényes?) áldzsentrik bokáztak sajgó lelkiismeret-furdalással, elcsúszott identitásuk alatt roskadozva az Akácos útról egyenesen (bocsánat „igenyesen”) a nagybőgőbe ugorván.

És mégis. A Kodály-módszer a világ minden táján eredményes. Idehaza? A Röpülj Pávával, majd a táncházmozgalommal egy olyan alapműveltség-csomag vált izgalmassá, elsajátíthatóvá, divatossá... csak bele kellett volna kedvenc tantárgyként építeni az oktatási programokba... Nem. Irinyi országában taplóra csiholunk tüzet, Semmelweis országában nem mosunk az anyaöl tiszteletére-sorsára kezet. Inkább a szepszis?

Feljegyzett népköltészetünkkel az egész Európát beteríthetnénk, de magunkat sem takarjuk be. Inkább fázósan sandítunk Nyugat-Európa felé (most arrafelé divat), ahol direkt az óvodásoknak gyártott CD-ken húsz-harminc éve méltán elfelejtett tánczeneszerzők kikopott zenéjére (ez a rajzfilmek gyakori kísérőzenéje is!) gagyi szövegeket nyüstölnek említeni sem érdemes énekesek. És a példa ragad. Egy karácsonyi óvodásműsorból idézünk: „Megjött a kedves Jézuska,/ meg a díszes karácsonyfa.”

„Agrárnépességünk (van-e ennél rondább fogalom) évtizedek óta csökkenő tendenciát mutat” – írja a napisajtó. Igen. Valóban, a parasztság mint társadalmi kategória megszűnik. A globalizálódó Európa farmergazdaságokról álmodik. El kell búcsúznunk a parasztságtól. Az idő nem állhat meg. De ha már búcsúzunk, legalább ne „hülye parasztozzunk” közben...

Történik mindez a 21. század elején Kodály, Bartók, József Attila, Kosztolányi (stb.) országában a Sebő együttes alapításának harmincadik évfordulóján, ahol „nem tudják, hogy mit cselekesznek....”