Nem lehet kicsit cigányozni

BARTAL DÓRA

Hajdú Eszter dokumentumfilmje a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosságok bírósági tárgyalásáról szól. A stáb a három éven át tartó per minden napját rögzítette, a film egyebek mellett ennek köszönhetően is egyedülálló kordokumentummá vált. A rendezővel beszélgettünk.

Hogyan kerültél közel a témához, hogyan merült fel, hogy erről az ügyről készíts filmet?

Sok éve szerettem volna csinálni egy filmet a romák diszkriminációjáról, arról a megkülönböztetésről, amit minden nap megélnek, nemcsak Magyarországon, hanem az egész régióban. Viszont filmesként nem elég, ha az embernek van egy témája. Kell egy olyan történet, amelyen keresztül el tudja mondani. Ez a tárgyalássorozat nagyon alkalmas volt erre: kiélezetten drámai volt a helyzet, mert egészen kis térben koncentrálódtak mindazok az indulatok, melyek a témában felmerülhetnek.

A tárgyalás nyilvános volt. Akadtak nehézségek a felvételek során, illetve kellett bármilyen kompromisszumot kötni?

Igen, a tárgyalás nyilvános volt, tehát bárki odamehetett és filmezhetett. Viszont, miután három éven keresztül tartottak a tárgyalási napok, a médiamunkások nagyon hamar elmaradtak. Egy-két alkalommal ott voltak, aztán már csak mi filmeztünk. Ami nehézség volt, hogy nem lehetett mozogni a tárgyalóteremben, így csak statikus felvételeket készíthettünk. De tulajdonképpen a lehetőségek hiánya adta meg a koncepciót. Igyekeztem kontrasztba állítani a feszültséget, a heves indulatokat a felvételek statikusságával és nyugalmával.

A film főszereplője a tárgyalást vezető bíró lett. Mikor vált világossá, hogy rá lehet építeni a történetet?

A bíró nagyon különleges személyiség, szenvedélyes és karizmatikus ember. Sokan szeretik, sokan nem szeretik a stílusát, de az biztos, hogy nagyon erős a kisugárzása. Bent uralta a teret, ha akartam volna, akkor sem lehetett volna más a film moderátora. Azt gondolom, játékfilmes színészeket überel a teljesítménye, nagyon hiteles alakítást nyújt.

A tárgyalótermi jeleneteket kevés felvétel szakítja meg a romák életéről. Miért?

A dokumentumfilmekben általában hegedülő cigányokat és rózsás kendőket látunk, még rosszabb esetben kizárólag a sárban meztelenül játszó cigány gyerekeket. Ez a kép teljesen elrugaszkodik a valóságtól. A filmemben szereplő roma emberek életformája nem különbözik a magyarországi többségétől, ahogy az országban élő romák életformája sem különbözik. A média hamis képet mutat, az azonosság helyett sztereotípiákat, az előítéleteket erősíti.

Tudatos döntés volt, hogy a filmben nem nyilatkoznak az áldozatok?

Nagyon sok interjút készítettem a forgatás alatt, gyakorlatilag valamennyi szereplővel beszéltem a tárgyalótermen kívül. De amikor elkezdtük összerakni a filmet, azt éreztem, az interjúk ugyan nagyon érdekesek, de gyengébbek, mint ami egy természetes szituációban jön létre. Nagyon fontos volt számomra, hogy semmiképpen ne az én gondolataimat, ne az én előítéleteimet és véleményemet tükrözze a film, hanem azáltal hasson, hogy megmutatja, mi történt a tárgyalóteremben. Egy interjú mindig sokkal manipulatívabb, esetlegesebb, sokkal inkább magyarázat jellegű, mint amikor azt látjuk, valójában mi történt.

Fontosnak tartottad, hogy mozibemutatója legyen a filmnek, és ne csak a tévébe vagy néhány budapesti artmoziba jusson el?

Tapasztaltam, hogy mondjuk az áldozatok családja, amióta megtörtént az eset, egy szót se beszélt erről a szomszédaival vagy a gyerek tanáraival. Tabu övezi az eseményeket. Ezért is fontosnak tartom, hogy kis helyekre is eljusson a film, hogy beszélgessünk a témáról.

Úgy érzed, a magyar társadalom nem szívesen beszél erről?

Nem beszélnek a romagyilkosságokról, mert annyira hétköznapi a szaloncigányozás, a szalonzsidózás, hogy mindenkiben van egy kis bűntudat. Mert akárhogy vesszük is, nem lehet kicsit cigányozni – annak az a vége, hogy etnikai alapon kiirtanak embereket. Erről nagyon elvágólagosan gondolkodom. Szerintem akkor van rendben egy társadalom, ha senki sem engedi meg magának, hogy kicsit rasszista legyen, mert tisztában van a következményekkel.

A filmben nincs megnyugtató lezárás: nem fogták el az összes gyilkost, nem oldódtak meg a problémák. Hogy látod ma a romák helyzetét ennek fényében?

Az áldozatokat képviselő roma származású ügyvéd, Csonka Árpád mondta, hogy neki ez az ügy nem a négy vádlottról szól, hanem arról a társadalomról, amelyik feljogosítja a gyűlölet-bűncselekményeket elkövető embereket, hogy erősnek érezzék magukat. Akik itt vádlottak, azok csak cselekvők, valójában a társadalmi indulat sokkal veszélyesebb. A roma társadalom egy gazdasági súly nélkül létező közösség, ami gyengévé, célponttá teszi őket. De azt gondolom, hogy a szélsőjobboldali csoportok erősödése, a romák ellen elkövetett bűncselekmények egy idő után radikalizálni fogja a roma társadalmat, és valaminek egyszer csak történnie kell.

Vagy a civilek mozdulnak meg.

Nem tudom. Mifelénk, Európának ezen a részén úgy működnek a dolgok, hogy amíg az ember nem érzi saját magát veszélyben, addig nem nagyon cselekszik.

Milyenek voltak a reakciók a filmre külföldön? Kelet-Európában sokkal hangsúlyosabb a romaprobléma, mint Nyugaton.

Az biztos, hogy Kelet-Európában sokkal emocionálisabban és indulatosabban reagálnak a filmre, de mindig nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy ez a film nem a romaproblémáról, hanem a neonáci-problémáról szól. Az ügy kapcsán rendre a romakérdést emlegeti a média. Ezzel azt sugalljuk, hogy a romáknak kellene valamit csinálniuk, hogy ne gyilkolásszák őket. Ami nyilvánvalóan nem igaz. Azokkal a szélsőséges csoportokkal kell valamit kezdeni büntetőjogilag, melyek bűncselekményt követnek el. Érdekes az is, hogy a bíró beszédmódján és egyáltalán azon, ahogy a roma áldozatokhoz szólt a tárgyalóteremben, Kanadában teljesen fel volt dúlva a közönség. Míg mondjuk Kelet-Európában sok helyen a bírót az igazságszolgáltatás szuperhőseként ünnepelték. Ez a példa is jelzi, nagyon más a két világ, nagyon más szint, miként lehet egy kisebbséggel beszélni. Jelzi, hogy mifelénk egy romát nem illetnek meg ugyanazok a jogok, az a stílus, ami a többségieket. Persze, valószínűleg úgy általában a civil állampolgárt nem tisztelik meg a megfelelő stílussal a hatóságok. Érdekes, hogy Magyarországon az emberi jog gyakran olyan, mintha szitokszó lenne, ami elég elképesztő.