Matthew McConaughey megírta élete regényét

„Ez egy szemléletkönyv” – állítja, amelyben történeteket, tanulmányokat és filozófiát oszt meg, méghozzá úgy, hogy azt mindenki értse, és a magáévá tehesse. Pár sorral lejjebb már azt írja: „Ez egy játékkönyv”, amely jelentős, megvilágító erejű, vicces kalandok füzére. „Optimista természet vagyok – nyílik meg hirtelen –, és a humor mindig is az egyik nagy tanítóm volt. Segített feldolgozni a fájdalmat, a veszteséget és a bizalmatlanságot. Nem vagyok tökéletes, én is állandóan belelépek a szarba, és ennek tudatában is vagyok. Csakhogy megtanultam levakarni a cipőmről, és menni tovább.”
Segíteni a múlt igazságával másoknak. Ez a célja Matthew McConaughey-nek. Ezért kezdte el írni ezt a könyvet. Negyvenkét éve próbálja kiókumlálni az élet rejtélyét, és harmincöt éve naplóban jegyzi le a rejtély összes lehetséges kulcsát. Azok pedig nem mindennapi sikerekről és nem akármilyen kudarcokról szólnak. Csupa olyan dologról, amelyek még ma is ámulattal töltik el, és sokszor ingerlik nevetésre. Nem emlékezni akar, hanem felejteni. Nem tanítani, hanem tanulni. Rájönni, hogyan lehet igazságos. Hogyan kerülje el a stresszes helyzeteket. Mit tegyen, hogy jobban érezhesse magát. Nem akar senkit bántani. Nem akarja, hogy valamiért őt bántsák. Jó ember szeretne lenni. Értelmes életet élve még inkább önmaga lenni. Közben mindent megszerezni, aminek igazán a szükségét érzi.
Harmincöt év irományát átolvasva most érkezett el oda, hogy minden eddigi élettapasztalatát, kalandját, motoros túráját sajátos irománnyá formálja. Egy különleges krónikává, amely zöldlámpaként szolgálhat bárki számára, aki megtorpan, elbizonytalanodik, és tétován szemlélődik élete ki tudja, hányadik kereszteződési pontján.

Még mielőtt az első fejezethez érkeznénk, megtudjuk: Matthew McConaughey (ötvenegy éves, Oscar-díját legjobb férfi főszereplőként 2013-ban kapta a Mielőtt meghalnék című filmben nyújtott alakításáért) véletlenül jött a világra. A fogantatás utáni első öt hónapban daganatnak hitték az orvosok. Hárman vannak (fiú)testvérek, ő a legfiatalabb, szülei kétszer elváltak, háromszor újra összeházasodtak.
„Néha hátra kell menni, hogy előre juss – írja ugyanitt. – És nem úgy értem, hogy nosztalgiázni, vagy a régmúltat kergetni. Úgy értem, hogy visszamenni és megnézni, honnan jöttél, hol jártál, honnan jutottál IDE.”

Nyolc részből áll a könyv. Zsiványlogika, Megtalálni a frekvenciát, Földutak és autópályák, A lejtőfutás művészete, Kezdj új lapot, Nem a nyíl keresi a célt, a cél vonzza a nyilat, Légy bátor, vállald a dombot, Éld meg az örökségedet most. Ezek a fejezetcímek. A könyv pedig olvastatja magát. Mintha csak egy renegát filozófus írta volna. Egy bölcs. Egy reneszánsz ember, aki habzsolja az életet, és megállíthatatlanul hajt előre a maga útján. Road movie pereg a szemünk előtt izgalmas főszereplővel.
„Örömteli könyv ez, amelyet nemcsak elolvasol, hanem teljes szívedből átélsz – írja az egyik amerikai kritikus. – McConaughey tehetséges színész és jó tollú író is, de ami az életművészetet illeti: igazi géniusz.” Mire a másik kritikus: „A Zöldlámpa annak a gondolatnak az ünneplése, hogy nem a beérkezés tölti el örömmel az embert, hanem maga az utazás.” És így szól a harmadik: „McConaughey sajátos sztorija érdekesebb, mint bármelyik szereplőé, akit az elmúlt évtizedekben eljátszott a hollywoodi filmvásznon.”

Elképesztően laza stílus, finom bemondások, szenzációs sztorik egyvelege a könyv. Nem a színész írja, hanem a magánember. Nem a filmjeiről szól, hanem arról, amit két film között megélt. Nem avat be hollywoodi kulisszatitkokba, forgatási szitukba, szerepre való felkészülések fortélyaiba. Mellőzi mindazt, ami mesélés közben magától adódna. Még az Oscar-díjával sem foglalkozik. Ehelyett kitárgyalja a családját, apja és anyja viszonyát, testvéreihez fűződő kapcsolatát, szerelmi kalandjait, bunyóit, élete fordulópontjait.

„Apám a születésem napján a kórház helyett kocsmába ment, mert arra gyanakodott, hogy nem is az övé vagyok. Pedig az voltam.”

Mennyi minden van ebben a két mondatban!

Családi portréja véletlenül sem fekete-fehér.

„Szigorú családban nőttem fel, ahol jobban teszed, ha betartod a szabályokat, amíg elég tökös nem leszel, hogy megszegd őket – írja. – Ahol azt csináltad, amit a szüleid mondtak… és ha nem csináltad, nem szobafogságot kaptál, hanem verést nadrágszíjjal vagy egy pofont visszakézből, mert hamarabb odafigyelsz, és nem rabolja a legértékesebb kincsedet, az idődet.”

Utolsó éve a középiskolában a legjóképűbb fiúé az osztályban.

„Nem olyan túl menő srác voltam, aki a falnak dőlve cigizik a bulin, nem, én az a srác voltam, aki táncol. Aki hajtja a csajokat, és minden koncerten odafúrja magát az első sorba, akármilyen későn ér oda. Odatettem magam. Rámenős voltam.”

Hollywoodban is odatette magát. Jól választott a felkínált lehetőségek közül. Amistad, A Newton fiúk, Kavalkád az élet, Szahara, Anyám nyakán, Bolondok aranya, Gyilkos Joe, Magic Mike, Harc a szabadságért. Szerencsés ember, állítja magáról. Ha éppen nincs film, van vers, van zene. Mert ír is, komponál is. Közben gyűjti a hegeket. Szerinte azok az igazi tetkók, azok beszélnek élete nagy ütközéseiről.

„Én nemcsak jelest kaptam az élet művészetében – vallja be töredelmesen –, de odateszem magam, és bármikor inkább egy kiérdemelt közepes, mint egy rutin jeles.”

Brutális finomságok, szépséges elhasalások. Szerelmes levél az élethez. Ez áll a könyv borítóján. De már az sem szokványos. A borító. Rövidebb ugyanis, mint maga a könyv. Lehet, ezt is ő akarta. Hogy ilyen legyen. Mint egy rosszul bekötött tankönyv. Ettől izgalmas. Vizuális élmény a kötet dizájnja. A tördelése. A szövegek elrendezése. Az oldalak megosztása. Ez ad különleges ritmust a könyvnek. Játszik a címével, a zöldlámpával, azzal együtt pedig a zöld színnel is. Egész oldalak pompáznak zöldben, másutt csak a továbbhajtás lehetősége. A képek sem fényesek. Családi albumból kerültek elő szürkén, szemcsésen, elhalványulva. A lényeg persze így is látható.

Rengeteg apró ötlet szórakoztat minden fejezetben. Kiemelések, firkák, jó tanácsok, észrevételek, majdnem versek, majdnem graffitik, aranyszabályok, felismerések, levelek, fecnik, idézetek, sebtében felírt jegyzetek, kiemelt gondolatok. Mintha csak egy titkos szoba faláról olvasnánk mindegyiket.
„Belátásaim és meglátásaim, ráérzéseim és megérzéseim, lazaságaim és cikiségeim. Megúszások, lebukások és elhasalások, ahogy az élet akadálypályáján próbáltam szlalomozni. Reményeim szerint ez egy jóízű orvosság, két aszpirin a betegszoba helyett, űrhajó a Marsra, amihez nem kell pilótaengedély, templomi élmény, amihez nem kell újjászületni, könnyes nevetés.”

Úgy igaz, ahogy írja. Ez a könyv egy érzelmekkel teli szerelmes levél az élethez. S bár a zöldlámpákról szól, voltaképpen arról, hogy mindegy, milyen lámpa előtt állunk meg. Előbb-utóbb a sárga és a piros is zöldre vált.

A szerző a Vasárnap munkatársa

XXI. Század kiadó Budapest 2020, 304 oldal, Fordította Pék Zoltán