Nem élt, ám máig létezik

Ladislav Smoljak és Zdeňek SvěrákRobert Šándor felvételeA pontos születési dátumot megannyi más életrajzi adattal együtt sűrű homály fedi. A részeges falusi anyakönyvvezető ugyanis annak idején meglehetősen bizonytalan kézírással jegyezte be a kis Járát a nagy könyvbe, nem sejtvén, hogy az osztrák császár gyerekeinek házi tanítója, Csehov cseresznyéskertjének trágyázója, valamint a joghurt feltalálója látta meg a napvilágot az isten háta mögötti cseh faluban, ahol egyébként ma már Cimrman-emlékmű áll.

Szerencsére akadt két kutató, akik 1966-ban fáradságot nem kímélve vizsgálni, dokumentálni és népszerűsíteni kezdték a mester életművét. Ladislav Smoljak és Zdeňek Svěrák hamarosan egymás után bukkantak rá a nagy cseh polihisztor színdarabjaira és operettjeire, és ezek prezentálása céljából létrehozták a Divadlo Járy Cimrmana színházat, amely kizárólag a mester műveit játssza immár 38 éve. A színház sajátossága, hogy nem veszi le repertoárjáról az egyes darabokat, azok állandóan műsoron vannak, annak ellenére, hogy sokak dilettáns, sőt röhejes műveknek tartják őket. Ezen állításnak ellentmondani látszik az a tény, hogy a Hospoda na Mýtince című operettnek e héten lesz az ezredik előadása, és harmincöt éve zsúfolt ház előtt játsszák. Smoljak és Svěrák így vágott vissza azon kritikusoknak, akik nem átallták Cimrman létezését is kétségbe vonni: „Vajon melyik kortárs szer-zőnk lenne képes ilyen minőségű és terjedelmű életmű létrehozására. Semelyik. Ilyen színvonalú mű érdekében legkevesebb két főnek kellene összefognia, ám nekik is legalább közepes zseniknek kellene lenniük”.

Nos, a szerényen háttérbe húzódó két cimrmanológus kisebbfajta mozgalmat generált Csehországban, az évtizedek alatt sokan csatlakoztak a kutatásokhoz, újabb és újabb területeken és földrészeken fedezve fel Cimrman jelenlétét, illetve segítő közreműködését. Kiderült például, hogy Cimrman asszisztált a Panama-csatorna terveinek elkészítésében, ő irányította Zeppelin léghajóját, ő szerzett albérletet Eiffelnek Párizsban, hogy zavartalanul dolgozhasson a róla elnevezett tornyon, sőt kitartó és intenzív levelezést folytatott G. B. Shaw-val, annak ellenére, hogy a beképzelt ír egyetlen levelére sem válaszolt.

A harmadik apropó, amiért felidézzük a cseh kultúrtörténet méltatlanul háttérbe szorított zsenijét, hogy a négy ország kultúráját bemutató Visegrádi Napok rendezvénysorozata nemrég a legendás Hospoda na Mýtince című operettel indult Kassán. A Thália Színház zsúfolásig megtelt, és bár a közönség nagy része a videokazettáknak, könyveknek és lemezeknek köszönhetően fejből tudta a dialógusokat, sőt már befelé menet dúdolta a mézédes melódiákat, Smoljak és Svěrák, valamint az énekhang nélküli éneklés harmadik meghonosítója, Miloň Čepelka Kassán is könnyeket csalt a szemekbe. (Csak a legelvetemültebbek állíthatják, hogy ezek a vad röhögés könnyei voltak).

Előadás után Zdeněk Svěráknak szegeztük a kérdést, vajon mit szokott mondani azoknak, akik kételkednek Cimrman zsenialitásában, sőt létezésében is. „A századforduló a technikai és ipari forradalom időszaka volt, tájainkon nyüzsögtek a feltalálók, újítók, polihisztorok, akik hol itt, hol ott bukkantak fel. Ma már hihetetlenül hangzik, hogy valaki különböző területeken egyformán jelentőset alkosson, ám akkoriban ez megszokottnak számított. Cimrman példája ékesen mutatja, hogy a legendás cseh találékonyság, a sokoldalúság és a jó humorérzék egész Európában sikeressé tehet valakit. Ám tudjuk, a zsenik sorsa, hogy saját hazájukban általában nem lehetnek próféták” – véli Svěrák. Ladislav Smoljak szerint Cimrman színpadi művei nem hogy elévültek, hanem épp ellenkezőleg: most kezdenek igazán befutni. „Az emberek zöme azért jár színházba, hogy valami újat, meglepőt lásson. Mi a manapság olyannyira ritka biztonságérzetet adjuk az embereknek. A mi közönségünk tudja, hogy amit látni fog, az a korabeli műkedvelő színtársulatok játékmodorában és stílusában lesz prezentálva. És azt is tudja, hogy az antik színház elveit követve nőket nem foglalkoztatunk, nálunk minden szerepet meglett korú férfiak játszanak”. Nos, a harmincöt évvel ezelőtt, illetve bocsánat, nyolcvan évvel ezelőtt Cimrman által papírra vetett poénok még mindig működnek, és ha valaki ismerősnek találná egyik-másik dallamot, ez azért van, mert Lehár, Kálmán Imre, Nedbal és Johann Straus egyszerűen szétlopták az eredeti Cimrman-kéziratot. Azt ugyanis a mester egy bécsi operettpályázatra küldte be, ám vesztére nem ajánlott levélben adta postára, így a felsorolt urakból álló zsűri egyszerűen letagadta a küldeményt, csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük egy náluknál nagyságrendekkel eredetibb zeneszerzővel.

Remélhetőleg sikerült felkeltenünk azon olvasóink érdeklődését Cimrman iránt, akik a 90-es évek elején figyelemmel kísérték a felvidéki irodalmárok Tsúszó Sándor-kutatásait. A két méltatlanul elfeledett zseni sorsa ugyanis számos hasonlóságot mutat. A tréfát értő érdeklődőket szeretettel meghívjuk arra az október végén nyíló kiállításra, amely a cseh mester találmányait mutatja be a kassai Kelet-Szlovákiai Galériában, szintén a Visegrádi Napok keretében.