Nem csak minket tép...

Arról szól, mennyi igazságtalanságban, üldöztetésben volt része a második világháború után a szepességi németeknek, így – kimondatlanul – arról is, hogy nem csak bennünket bántottak, aláztak meg. Ez persze sovány vigasz, de abból a szempontból mindenképp hasznos, hogy az önsajnálat mellett együttérzést is tanuljunk. Mert Kováts Judit történetei a valóságból táplálkoznak, meg nem nevezett konkrét emberek történeteit mutatják be. A Hazátlanok ilyen szempontból egy trilógiába tartozik, amelynek első része a Megtagadva (2012), egy második világháborús asszonyregény volt, a második a felvidéki magyarság sorsáról szóló Elszakítva (2015), míg a legfrissebb, a Hazátlanok a zipszerek kálváriáját mutatja be egy 17 éves lány elbeszélésén keresztül.

Lilli Hartmann harmadikos gimnazista Késmárkon, amikor a partizánharcok elől a német gyerekeket kimenekítik Ausztriába. Kezdetben az egész olyan, mint egy nagy, kicsit kalandosabb iskolai kirándulás. Ahogy a regény főhősnője fogalmaz, csak a magyar és a szlovák osztálytársak hiányoznak, például Kinga, akit már az Elszakítva című könyvből is ismerünk. De ahogy közeledik a háború vége, egyre sűrűbbek a bombázások, nagyobb a nélkülözés, és az éhező gyerekek megtanulnak organizálni, azaz csoportosan élelmiszert lopni, ahonnan csak lehet, hazudni, amikor kell és túlélni, mert muszáj. Ekkor még él bennük a remény, hogy a háború végén majd jobb lesz, de Lillit már Olmützben, ahol rokonoknál húzzák meg magukat a szülei, suhancok támadják meg és keresztet borotválnak a hajába. Ekkor tanulja meg, hogy mindig ellenség lesz, és ezt a Beneš-dekrétumok hivatalosan is megerősítik.
Lilli ügyvéd édesapja „náci kollaboránsként” börtönbe, ő pedig édesanyjával, nagyanyjával és várandós nővérével Novákyba, a volt zsidó gyűjtőtáborba kerül, ahonnan több mint egy év után Németországba deportálják őket. A náci infrastuktúra az új hatalomnak is jól jön, és a módszerek sem különbőznek sokban: a fogvatartottak éheznek, fáznak, pusztulnak. Lilli nővére, miután életet ad a kisfiának, tífuszban hal meg, 17 éves húga kíséri el kórházba, temeti el és neveli fel a gyermeket. Ekkor a család már a németországi dachaui központi láger egyik altáborába, Blaumenstadtba kerül, ahol nincs élelem, munka, oktatás, csak a túlélés van. És Lilli is megtanul túlélni: feketepiacozik, varr, zongorázik, miközben folyton éhes és szerelmes, vagyis normális fiatal lány.

Ez a könyv legnagyobb erénye: úgy mutatja be egy kisebbség tragédiáját, hogy az végig érthető és együttérzést kiváltó emberi történet marad. Lilli Hartmann ugyan hősiesen megállja a helyét a sorscsapások és családi tragédiák között, de nem hős, hanem egy jobb életre vágyó fiatal nő. Megdézsmálja a kapott csomagokat; haragszik az édesanyjára, mert az szerelembe esik Grünt doktorral, aki állatorvosként állást szerez és élelmiszercsomagot hoz; nehezen fogadja el, hogy a jáchymovi uránbányából visszatért édesapja is esendő ember. Lilli végül a szerelemnek köszönhetően képes továbblépni, elhinni, hogy bár a múltban kiszolgáltatott volt, a jövőjét saját maga alakítja. Akár úgy is, hogy a saját lakásán kívül soha többé sehol nem lesz igazán otthon, mert ahogy a regényben mondja: „Szlovákia nekem nem hazám, Késmárk sem a hazám, nem tudom, hová megyek, nincs, és lehet, nem is lesz többé hazám, de miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?” 

A szerző a Vasárnap munkatársa

Kováts Judit: Hazátlanok, Magvető, 2019, 402 oldal