Nehéz léptekkel nehezebb az élet

Nagy megtiszteltetés számára a kitüntetés, hiszen ő maga is kedvelte Bujtor Istvánt. Játszott is vele színpadon – és egy moszkvai szállodában, egy magyar–szovjet filmszatíra forgatásán.
 
Ez a díj, gondolom, be is aranyozta a nyarát. De láttam, hogy ülve vette át. Mi volt az oka?

Nehezemre esett állni. A járás gondot okoz néha. Mozgásszervi probléma. Fájnak a lábaim. Hetvennyolc évesen ezen sem csodálkozhatom. Vizsgálatokra járok. Várom, hogy kiderüljön, mi akar ez lenni.
 
Ez akkor pluszteher volt a legforróbb hetekben?

Vegyes volt a nyaram. Volt benne jó is, de voltak nehéz pillanatok is. Visegrádon töltöttünk kétszer négy napot Ildikóval, a párommal. Ja, és Hajdúszoboszlón is voltunk, súgja Ildikó. Erre már nem is emlékszem.
 
Lehet, hogy nem is igényli a hosszabb pihenést? Nagyobb öröm, ha játszhat?

Miután szabadúszó vagyok, szerencsére nem feledkeznek meg rólam. Különböző produkciókban veszek részt. Önálló estjeim is vannak, sokszor Ildikóval együtt. Ő mint riporter összeköti az estet. Tehát nyáron sem érzem, hogy kiszálltam a ringből, csak más az állandó elfoglaltság.
 
A nyolcvanas évek első felében John Steinbeck Egerek és emberek című drámájában két, egymáshoz ragaszkodó embert játszottak Bujtor Istvánnal. Ő volt Lennie, a csendes, jólelkű hústorony, aki időnként halálra szeret egy-egy élőlényt, a másik vándort, George-ot ön alakította Székesfehérváron. Milyen emlékeket őriz Bujtorról és az előadásról?

Komoly, látványos munka volt. Bujtor akkor alakítgatta a fehérvári színházat. Ő szorgalmazta a mai társulat létrejöttét. Nagy kaliberű, erős színész volt, akivel nem volt könnyű a munka, mert színpadi partnerként irtó szigorú tudott lenni. Simó Sándor rendezett bennünket, remekül működtünk együtt. Pistának fantasztikus humora volt, de ha úgy ítélte meg, hogy ő már tudja a szöveget, a rém hosszú anyagot, amit ketten játszottunk végig, akkor egyik napról a másikra bekeményített. Szeretetreméltó volt akkor is, csak elkezdett velem szigorúskodni.

Moszkvában hogy jöttek ki egymással?

Akkor Perényi Eszter hegedűművész volt a felesége. Azzal szórakoztunk a szállodában, hogy ki tud olyan sportolót említeni, akit a másik nem ismer. Eszter nagyon jó volt ezen a téren. Bujtor volt a zsűri. Pezsgőben fogadtunk, gyorsan ment az idő. Bedobtam Pápai Procó nevét. Híres focista volt. Eszter sosem hallott róla. Ilyen név nem is létezik, mondta, csak kitaláltad, hülyeség! Hiába bizonygattam neki, hogy márpedig téved, nem hitte el. Bujtor hirtelen felpattant, lement a szálloda portájára, és képes volt felhívni az akkori Népsport szerkesztőségét, hogy nézzenek utána, létezett-e Pápai Procó nevű focista. Hosszasan vártunk a válaszra, míg kiderült, hogy Pápai Procó a Vasasban játszott. Én megnyertem a pezsgőt, Bujtor meg dúlt-fúlt mérgében. Évekkel később hazafelé tartottam kocsival, és egy éjszakai rádióműsorban hallgattam Bujtort. Be lehetett telefonálni, kérdezni lehetett a művész úrtól. Nem mutatkoztam be a szerkesztőnek, amikor bejelentkeztem. Már adásban voltam, amikor azt mondtam: „Itt Pápai Procó!” Mire a Bujtor: „Koltai, elmész te a francba!” És hosszasan röhögött.
 
Mekkora örömmel hozta haza Balatonszemesről, a Bujtor István Filmfesztiválról az első hazai életműdíját, amely most párja lett annak, amelyet évekkel ezelőtt Los Angelesben kapott?

Nem könyveltem még el, hogy mi az értéke, de Bujtor István neve az őszinte barátságot jelenti számomra. És a humorát, amellyel csípni is, simogatni is tudott. 

Két friss filmjét kötötték a díjhoz. Berkes Bence alkotását, az Elvtársakat és a Korai menyegzőt, amely Olt Tamás és Vékes Csaba rendezésében készült. Előbbiben egy bizonyos Hegedűs elvtársat formál meg, aki morális kérdés előtt áll: el kell döntenie, mit választ, a családot vagy a pártot?

Az ön életében felmerült valaha hasonló kérdés? Hogy belépjek-e a pártba? Soha!
 
Legendás kabarészerepével, Illetékes elvtárssal 1985-től rengeteget szórakoztatta a közönséget. Nem fáradt el az ajka attól, hogy amíg szerepben volt, folyton lefelé biggyesztette? Vagy a szeme, hogy állandóan kidüllesztette?

Egyik sem okozott gondot. A poénok is jobban ültek, érvényesültek. Megvolt a figura.
 
Él még egyáltalán Illetékes elvtárs?

Szokták kérni az önálló estemen.

Erős szellemi koncentrációt kívánó szerep ez, hiszen egyfolytában improvizálnia kell, ami külön adottság. Kevesen képesek erre, hiszen mindig a helyzet szüli az aznapi szöveget.

Igazából ez élvezet is, ha sikerül. Kapok egy teljesen szürke, mindennapi kérdést, s azzal, aki feltette, együtt hozunk létre egy poénos helyzetet.

Kapott már olyan kérdést, amely különösen nehéz helyzet elé állította, vagy pengeéles aggyal minden helyzetet fényes győzelemmel zár?

Ma már egy kicsit nehezebben jön a frappáns válasz. Elkalandozik a gondolat. De ha felveszem a figurát, azt a fura szájtartást meg a nézést, akkor valahogy mindent ennek rendelek alá, és az segít.

Tehát nem rozsdásodnak a fogaskerekek?

Bár így lenne!

Bátran kérdeznek az emberek?

Sokáig néma csendben ülnek. Aztán ha megszólal valaki, mások is követik. Ildikó szerint szerepből néha lekiabálom a fejét valakinek. Olyankor visszakoznak a nézők.

Igaz, hogy búcsúbeszédében Kádár János megidézte Illetékes elvtársat?

Nem szó szerint. Amikor arról beszéltem, hogy Illetékes elvtárs visszavonul, azt valahogy mindenki úgy értelmezte, hogy vonuljon vissza Kádár elvtárs. Elhíresült mondat lett. A Rádiókabaréban hangzott el. Farkasházy Tivadart, a műsor szerkesztőjét be is hívták emiatt a pártközpontba. Azt mondták neki, hogy Koltai csak ne üzengessen Kádár elvtársnak. Három hónappal később, amikor Kádár már demenciával küszködött, és összefüggéstelenül beszélt, tetten érhető volt a szövegében a hangnem és a zavartság, amit a paródiában hallott. Illetékes elvtárs ugyanis, amint bejelentette a visszavonulását, és azt kérdezték tőle, mi jön utána, a válasza úgy hangzott: „Utánam? A Vízözön elvtárs!”

A másik, bemutatás előtt álló filmje, amelynek köze van az életműdíjához, a Korai menyegző Párizsban már elnyerte a legjobb európai független film díját. Abban nagypapaként jelenik meg. Meglepetés szerep – áll az alkotás ismertetőjében. Mitől az?

Attól, hogy drámai. Ezen mindig elcsodálkoznak.

„Ha játszhatok, akkor röpködök, nem érzem a fáradtságot – mondta nemrég. – Amúgy meg nehéz.” Most még lent van, vagy éppen felszállóban?

Nyolcvan felé közelítek. Örülnék, ha lenne még új szerepem.

S a várakozás napjait mivel tölti ki?

Tévézek, olvasok, szobabiciklizem, és jókat alszom. És már megtanultam: jó ebéd után rossz a vacsora. Az esti evés nem olyan fontos. Csak elnehezedik tőle az ember gyomra. Jobb az élet könnyű léptekkel.

A szerző a Vasárnap munkatársa