Nehéz a független kiadóknak

Tekintsünk vissza múlt októberig: ön akkor jelentette be, hogy többségi tulajdonosként átvette a magyar nyelvű Kalligram irányítását. Egyebek mellett úgy fogalmazott: a Kalligram székhelye Budapest, független kiadóként működik, és továbbra is megjelenteti szlovákiai magyar szerzők könyveit. Pontosíthatnánk, mi volt a tárgya ennek a tranzakciónak? Gondolok itt elsősorban arra, hogy a Kalligram márkanévként nem egyetlen dolgot jelöl…

Ebben az értelemben a szlovák nyelvű kiadó vált el a magyar nyelvű kiadótól. Ami Szigeti László kiválását illeti, hogy miként folytatjuk a Kalligramot, ennek a változásnak két eleme fontos. A Pesti Kalligram Kft. többségi tulajdonosa én vagyok, a kisebbségi tulajdonos Szigeti Bálint. Megállapodás született, hogy igyekszünk szakmai stratégiai befektetőt találni a további tevékenységünkhöz. A jelenlegi könyvpiaci válságban azzal a dilemmával szembesültünk, hogy független, a magas kultúrához kötődő könyvkiadóként nagyon nehéz megmaradni. Tehát ennek a több éve érlelődő döntésnek ez a háttere. A stratégiai partnert megtaláltuk, hamarosan aláírjuk a szerződést, a maga idejében bejelentjük.

Akkor egyelőre maradjunk az általánosságok szintjén: a stratégia befektető a könyvkereskedők térfeléről érkezik?

Így van. Magyarországon így alakult, más országokban nem – itt a kereskedőházak kiadókat is vettek. A kereskedőházaknál lévő kiadók pedig jóval előnyösebb helyzetben vannak a piacon, így a Kalligram hosszú távú jövője miatt meg kell tennünk ezt a lépést.

Egy szakmai befektető – kereskedőház – konkrétan mivel tud támogatni egy Kalligram típusú kiadót?

Az első kérdés az, rendelnek-e egyáltalán a kereskedők az adott kiadótól könyveket. Ha nincsenek olyan kiadványaink, amelyek nagy példányszámban eladhatók, egy idő után nem kérnek belőlük. Vagy nem rendelnek versesköteteteket, tanulmányköteteteket – így végső soron műfajokat ítélnek halálra. Kérdés az is, hova pozicionálják a könyveinket. Hiába érek el sokezres példányszámot például Péterfy Gergely Kitömött barbárjával, soha nem fog frekventált helyre kerülni, ahonnan eleve többet vesznek belőle. Oda olyan könyvek kerülnek, amelyeket nagy PR-kampány övez, amelyeket kiemelten kezel a könyvkereskedő. A legtöbb ember nem könyvbúvár, azt veszi meg, amiről hallott, ami szembejön vele, ha betér egy könyvesboltba. Van néhány könyv a kortárs magyar kultúrában, amelyik eléri ezt a szintet, de ha a kiadó része valamelyik nagy kereskedőháznak – a Lírának, a Librinek, a csőd előtt az Alexandrának –, eleve jobb eséllyel indulnak a kiadványai.

A Kalligram 25 évig deklaráltan ragaszkodott a függetlensége megőrzéséhez – mi az, ami mégis indokolttá teszi ennek a bizonyos fokú feladását?

Egyrészt jelentősen megfogyatkozott az olvasók száma, másrészt a támogatások sem túl nagyvonalúak a kultúra hosszú távú idejéhez tartozó könyvekkel. Magyarországon és Szlovákiában is az a metódus honosodott meg, hogy a támogatások a szerzőkre és a könyvekre összpontosítanak. Állítsd elő a könyvet, aztán hogy mi lesz vele, az kevéssé érdekes. A rendszer másik két pillérét, a kereskedelmet, valamint a könyvtárakat az állami mecenatúra nem igazán veszi figyelembe. Magyarországon egyetlen olyan bolt van – Budapesten az Írók boltja –, amely nem a tömegkultúrához tartozó könyveket tart. Miért ne lehetne tíz ilyen? Akár kisebbségi területen is. Miért ne kaphatna támogatást az a vállalkozás, amely a könyvesboltot üzemelteti, ha oda író-olvasó találkozókat szervez, és a jelenkori magyar kultúrába tartozó köteteket és igényes világirodalmat kínál? A szocializmus idején nem volt tömegkultúra. Ennek a megjelenését, és egyáltalán, a könyvipar megszületését nem dolgozta fel a támogatási rendszer. A rendszerváltás után, a 90-es években hatalmas éhség mutatkozott a társadalomtudományok, a filozófia iránt, de az akkori olvasóréteg mára megfeleződött és elszegényedett, különösen a vidéki magyar értelmiség. A könyvtárak, az olvasók támogatásával pedig adós maradt a rendszer. A Márai-program például arra szolgált volna, hogy a legfontosabb könyvek hozzáférhetők legyenek a könyvtárakban, és ez olvasókat nevelhetett volna az igényes irodalomnak. Amikor meghirdették, 1 milliárd forintos keretről volt szó, aztán egyre csökkent – 400, majd 200 millióra. Kiadtuk Komoróczy Gézától A zsidók történetét, és egyetemi könyvtárak könyörögtek, hogy adjuk ingyen, mert nem tudják megvenni. Lehet, hogy egy közkönyvtárban csak öt ember olvassa el – ezt tudomásul kell venni. Nincs olyan, hogy művelt nép, alulkulturált nép van. Nem kell ebben társadalmi armageddont látni, de az tény, hogy a kulturális értéket képviselő könyvek hátrányba kerültek, és az elmúlt huszonöt évben ötlet sem nagyon mutatkozott, ami ezen változtatott volna. Ennek hatására pedig a Kalligramot is újra kell gondolnunk.

Milyen irányba?

Továbbra is nyitott kiadó maradunk, a fő profilunk a kortárs magyar szépirodalom és a kortárs világirodalom. A továbblépésnek alapvetően két útját látom. Egyrészt, a Kalligram mindig létrehozott olyan könyveket, amelyek a szélesebb olvasóréteget is megszólították, így a kereskedők számára is érdekessé tették a kiadót. Ezek arányát kell jobban megtalálnunk. A pályázati kiadó abban érdekelt, hogy kiadja a könyvet. De volt-e recepciója? Olvassák-e? Ez sem mellékes, ezen a téren meg kell próbálnunk változást elérni. Nem gondolkodom nagy profitéhségben, de fontosnak tartom, hogy minden évben legyen öt-hat olyan kiadványunk, amely piacilag is sikeres, mert az egyes könyvek sikere visszahat az egész kiadóra. Az olyan kis kultúrákban, mint a mienk, az első 1500 példányt a legnehezebb eladni, a 3000 mágikus határ, utána már meredeken emelkedhet az eladás. Szerencsére mindig voltak olyan könyveink, amelyek felkerültek az Aegon-jelöltek vagy a Libri listájára, láthatóvá váltak és kereskedelmileg is sikeresek lettek: az utóbbi években ilyen volt például a Kitömött barbár, most Zoltán Gábor Orgiája van hasonló helyzetben. Másrészt, kultkiadóként arra is figyelni kell, mi az az új minőség, ami éppen keletkezik. És azt fel kell ismerni, ami ízlés dolga.

Ebben az új koncepcióban milyen helye van a Szlovákiában megmaradt Kalligram-struktúráknak? Milyen kapcsolat körvonalazódik például a Kalligram Polgári Társulással?

Semmi nem változott, a polgári társulás Ágoston Attila vezetésével ugyanúgy működik tovább, mint eddig. Pályázik, koordinál, és a közös köteteinket részben az ott lévő emberek szerkesztik. A szlovákiai munkatársak közül Hrapka Tibor, akiről azt gondolom, hogy a Kárpát-medence három legjobb könyvtervezője közé tartozik, és Kiss Ági tördelőszerkesztőként dolgozik a kiadónak. A szlovákiai magyar szerzők ugyanúgy részei a Kalligramnak, mint eddig is.

Próbáljuk meg értelmezni ezt az „ugyanúgy, mint eddig” kitételt: a kiadó és a társulás között mellé- vagy alárendelő a viszony?

Abszolút mellérendelő. Beszélgettünk a terveinkről, megkérdezték a véleményemet, én elmondtam. Hogy megfogadják-e, az ő döntésük. Elmondtam például, hogy egy szerzőtől nem lehet egy évben három könyvet kihozni, vagy minden évben kiadni egy új kötetet, mert ez inflálja az írót. Az olvasók nem vesznek meg tizenhárom verseskötetet, a kritika sem figyel fel rá. Tehát a kiadói terv józanság, racionalizálás kérdése is.

Milyen elképzelése van a Kalligram folyóirattal kapcsolatban? Ha jól tudom, a kiadói jog a Szlovákiában bejegyzett társulásnál van.

Most már két helyen vannak a kiadói jogok. Egyébként a támogatások eddig is két helyről érkeztek. Változott a szerkesztőség: Beke Zsolt távozott, Szlovákiából most Csehy Zoltán és Száz Pál, Magyarországról Tóth-Czifra Júlia és Szilágyi Zsófia szerkeszti a folyóiratot. A tapasztalatok azt mutatják, Dunaszerdahelyről nehéz jó lapot csinálni. A magyar irodalomnak egyszerre hendikepje és előnye, hogy nagyon személyes. Egyszerűen így működik: ott vagy, ahol történnek a dolgok, találkozol a szerzőkkel, beszéltek, megegyeztek… Ide tartozik az is, hogy az irodalomban még soha senki nem talált fel semmit, abban az értelemben, hogy mások vélekedése, értelmezése, értékítélete hozzájárul a saját gondolkodásod alakításához. Ez nem monologikus tevékenység. A jövőbeli koncepciót tekintve azt az előnyt kell kihasználni, hogy van egy kiadó a folyóirat mögött. Elsősorban arra kell törekednünk, hogy a potenciális Kalligram-szerzőket vagy a Kalligram-szerzőket közöljük. Emellett az, hogy annyi irodalomtörténészt, kritikakötetet adtunk ki, annyian publikáltak a folyóiratban, Szegedy-Maszáktól a legfiatalabbakig, hozzátartozik a Kalligram nimbuszához: nagyban segítenek elhelyezni a kulturális térben a köteteinket, megteremteni az értelmezésüket.

A kilencvenes években megéltünk egyfajta kegyelmi állapotot: egypár évig úgy tűnt, lehet Pozsonyban jelentős magyar kiadót csinálni. Talán még azt is gondolhattuk, hogy a szlovák, a cseh, a lengyel kultúra közvetlenebb becsatornázásával valamit hozzáadunk a magyar kultúrához. Illúzió volt? Illúzió a több központú magyar kultúra?

Nem volt illúzió. De a világ megváltozott. A szocializmus politikai cenzúrát jelentett, itt most a pénz cenzúrájával kell számolni. Amit mond, az kultúrdiplomáciai tett volt. Ennek részben én is híve vagyok – de nem így működnek a dolgok. A közép-európai beágyazottság mindig is a kiadó egyik jellemzője volt, de tény, hogy ezen a téren is változtak az olvasói szokások. Ma az olvasókat inkább az angolszász kultúra érdekli, a nagy kultúrák felé tájékozódnak. A Kalligram heroikusan sok könyvet adott ki a cseh, a lengyel, a szlovák kultúrából – de el kell mondani, hogy nem minden lett siker. Ha száz példányban adsz el egy könyvet, az lehet nagy kultúrdiplomáciai tett, de a kieső bevételt valamiből pótolni kell. Arról nem szívesen beszélünk, hogy valami finanszírozható-e vagy sem. Félreértelmezése a dolgoknak, ha mindenáron úgy tekintünk a tevékenységünkre mint küldetésre, hogy majd mi megmondjuk, mi az érték. Ez a missziós szemlélet nem tartható. Nincs olyan, hogy áttörés, hogy egyetlen könyvműhely megváltoztatja a trendeket. Hosszú akkumulációs folyamat van, amelynek egyszer csak meglesz az eredménye. Vegyük a magyar irodalom külföldi befogadásának a példáját. A nyugati kiadók nem a magyar szerzőket akarják, hanem magyar szerzőket, akik sikeresek lehetnek. Ez a 90-es években 8–10 szerzőt érintett – Nádast, Konrádot, Esterházyt, Márait etc. –, aztán bővült a kör. És a külföldi siker visszahat a hazai piacra is. Például Jászberényi Sándor első novelláskötetét kiadta angolul a Random House, egy kis kiadó, a könyv angol recepciója pedig megjelent az ÉS-ben. A szerző második kötetét tavaly kihoztuk ezer példányban, és mind egy szálig elfogyott, most készül a második kiadás. Így indulhat el egy karrier. És ez lehet a szlovák, a cseh, a lengyel irodalom útja is. Ha a világ elfogadja, nálunk is érdekes lehet.