Néhány könnyed vadállat

Eldad Tarmu és a Nothing But SwingA szerző felvétele Eldad Tarmu – az egyik legismertebb és legsajátosabb vibrafonos – igazi világpolgár. Los Angelesben született, ma is oda tér haza, de fiatal felnőttként Izraelben is eltöltött jó néhány évet, ott tanult meg héberül is. Rengeteget utazik, valaha felfedezte magának Európát, és azóta mindig szívesen jön koncertezni az óhazába. Kedvenc városai között egyaránt ott van az egzotikus Isztanbul, a mesés Erdély kincses Kolozsvárja, a patinás Krakkó és a gazdag Hága. Tavaly David Jengebarjan harmonikaművésszel Budapesten koncertezett. Most éppen Temesváron vállalta el a zenei főiskola vezetését egy iskolaévre, azt készíti elő, románul tanul, ismerkedik a várossal, fejben már állandóan tanít, emellett szerbiai koncertturnéra is volt ideje, és Ipolyságra is el tudott jönni, hogy megmutassa, hogyan kell önfeledten bűvölni izgalmas hangszerét.

Makovínyi Pál, a koncert főszervezője – aki időnként dzsesszmennyországot varázsol Ipolyságból – elmondta, a Los Angeles-i zenész és az 1998-ban alakult közép-szlovákiai dzsessztrió egy órával a koncert előtt találkozott. „Nem is szabad előbb. Kilövik a töltényeket” – jegyezte meg Makovínyi. Azon viszont ő is meglepődött, mikor Eldad Tarmu – ahelyett, hogy témákat beszéltek volna meg – saját szerzeményeinek kottáit kezdte osztogatni leendő tettestársainak. Klaudius Kováč, Peter Solárik és Róbert Ragan arcán nem látszott meglepetés: óvatosan és igazán kíváncsian vetették bele magukat Eldad Tarmu szerzeményeibe. A koncert igazi világpremiernek tekinthető. A vibrafon Szlovákiában élőben ritkán hallható, Eldad Tarmu pedig különleges technikával, egyszerre négy ütővel játszik a csilingelő hangú fémlapocskákon. A Nothing But Swing pedig egyre nagyobb karriert fut be a világban, hiszen pillanatnyilag éppen Soul Station című lemezük japán kiadása van folyamatban.

A koncert a sörfesztivál feszes programja miatt is relatíve rövid, alig hatvanperces volt. Ebbe a frenetikus egy órába öt szerzemény és egy meglepetés fért bele. Ide tartozik, hogy Tarmu poggyászként repülőgépen is utaztatható, két ládába összerakható vibrafonját külön szertartás összerakni és szétszedni. Egyfajta meditációs gyakorlata ez a zenésznek fellépés előtt és után, körülbelül negyven percig tart.

Az első szám finoman, dünnyögősen kezdődött, mintha nem is a zenét, hanem a zenészek dudorászását hallanánk zenélés közben. Imbolyogtak a szólamok, majd egyre feszültebbé váltak. Tarmura jellemző az intenzív arc- és testjáték, fizikailag is megéli egy-egy hang születését. Nyugtalan alkat, állandóan mozog, röpködnek, vonaglanak a karjai, térdei roggyannak, egy lábon ugrál, reszket az egész teste, arcára grimaszok ülnek ki, fintorog, mint a foglalatosságába belemélyedt kisgyerek. Amikor éppen nem játszik, a levegőben imitálja a játékot, nem bír elszakadni a zenétől. A vibrafon nagyon tetszetős, elringató hangú, bűvölő hanghatásokra képes hangszer, és látni Tarmut, ahogy üti-vágja ezt a légies, éteri, üvegpoharak csilingelését idéző hangszert, az igazi ajándék. Gyengéd női hangszernek is gondolhatnánk a vibrafont, de Tarmu nagyon szenvedélyesen, erőteljesen játszik rajta.

A szlovák kollégák merevebben, visszafogottabban tapadtak a hangszerükre (és a kottára), de játékuk ugyanolyan őrült keveréke volt a féktelen öntudatnak és az alázatos szolgálatnak, mint a Tarmué. Elegáns agresszió, játékos vadság – ilyen szókapcsolatok jutottak eszembe ezt a zsigeri, de nagyon tudatosan megcsinált zenét hallgatva. A második szerzemény egy körkörösen ismétlődő motívumokból álló „esti zene”, amelyben több kapaszkodót biztosítanak, egy hangulaton vezetnek végig a zenészek. A vibrafon és zongora időnkénti ellentétére épül a szám, Tarmu ívekben gondolkodik, a két pont közt zenével megrajzolt út a fontos, Klaudius Kováč pedig a pontokat jelöli ki zongorajátékával.

A következő szerzemények felvonultatták Eldad Tarmu zenei világának minden árnyalatát: a lágy dallamok után parttalannak tűnő, de aprólékosan megtervezett hangzavar következik, majd a klasszikus sztenderdek világát idéző, egy dallamot végigvivő s annak variációit kínáló zene szól. A nagybőgős Róbert Ragan és a dobos Peter Solárik mindig pontosan követik társaikat, soha nincs az az érzésünk, hogy alárendeltek, csak éppen nagyobb titokban mennek a saját fejük után.

Az est meglepetése, hogy Makovínyi Pál egy tizenhét éves selmecbányai lányt, Kristína Čabákovát is meghívta a koncertre, aki a Nature Boy című dzsesszörökzöldet énekelte el. Az énekesnő még nagyon fiatal, de hangjának hihetetlen lehetőségeit gyönyörűen megmutatta. Eldad Tarmu a koncert után fel is kínálta neki a temesvári továbbtanulás lehetőségét, majd megkérdezte a szervezőt, nincs-e valahol egy bár, étterem, ahol játszhatna, pénz nem számít, csak olyan szívesen folytatná.