Napjaink krónikása

Újságírásunk társadalmi rangját, befolyását nagyban növelheti, ha igényességre, szakszerűségre törekszik. Ezek a szándékok hatják át Miklósi Péter legújabb könyvének minden sorát, amelynek találóan a Napjaink címet adta, s amely remélhetően a közszolgálati médiumaink nem éppen örvendetes állapotaira tereli figyelmünket.

A könyv 99 rádiójegyzetet tartalmaz, amelyek a Pátria rádió Délidőben c. adásában hangzottak el 2004 februárja és 2005 novembere között. Tehát teljesen friss írások. Minden jegyzet, műfajánál fogva, hétköznapi életünk egy-egy jelenségét, problémáját boncolgatja, mégpedig igen hatásos módon, mert együtt gondolkodásra, sőt a felvetett problémák továbbgondolására készteti a rádió hallgatóit, illetve most már a könyv olvasóit. S itt nem árt, ha egyetlen mondat erejéig a könyv alcímére is felfigyelünk, amely szellemes egyszerűséggel intés a politikának: „Több mézet a madzagra!” Ez fogja egységbe az írások rendkívül változatos témakörét, amelyek közül válogatás nélkül csupán néhányat említek, bizonyára nem is a társadalmilag legfontosabbakat: közéletünk pénzpazarló botrányai (Hullámzások), város, amelynek utcáit csupán a szél söprögeti (Szemétorgia), a Csemadok jövője (Reményfutam), a romák közt dúló uzsorakölcsönökről (Cigányút), az év elején szokásos áremelésekről (Daráló), a hivatalos packázásról (Orrakoppintás).

Nem folytatom. Csupán megemlítem, hogy már az írások ötletes címe is olvasásra csábító. Nem abban az értelemben persze, ahogy a bulvárlapok harsány címei csábítóak, hanem fantáziacsiklandó nyelvi fordulatokkal (Agytakarítás, Benzin: szökőár, Zsákbafutás, Mennybepillantó).

A színes magazinok, a tévézés, az elektromos média tobzódásának korszakában szembeötlő az a ragaszkodás, ahogy Miklósi a klasszikus európai újságírás hagyományaihoz kötődik. Szabadosság helyett a pontosságot, hitelességet, az ömlesztett irományok helyett a műfaji követelmények betartását, a harsány szenzációhajhászás helyett a szellemes nyelvi ötletességet, szolid humort részesíti előnyben. Az a makacs nyakasság, ahogy ebben a kötetében a jegyzetírás műfaji előnyeit igyekszik felmutatni, jelzi, nagyon is tisztában van vele, hogy az újságírásban a forma ma már több, mint egyszerűen forma. A mondanivalónak is része, hatásos megjelenítője, amivel élni kell. Hol úgy ír, hogy magáról beszél, de amit mond, rólunk szól, és persze a közállapotainkról (Kulturretúr). Máskor egyenesen a mellünkre bök a kérdésével: „De mi lesz az öregekkel?” (Lejtmenetben). Aztán incselkedve megcsiklandoz (Grafitty), s így csillantja meg a klasszikus jegyzetírás kimeríthetetlen eszköztárát.

A bulvárlapok szerkesztői nem vesződnek a modern újságírásnak ezzel a problémájával. Üzleti érdekeiktől vezérelve, „hősi” erőfeszítéseket tesznek, hogy külső megjelenésük színes tarkaságával, szenzációhajhászásukkal mind nagyobb tömegek figyelmét vonják magukra. Hatásukra már-már úgy tűnik: „a tömegtájékoztatás esztétikája szükségképpen a giccs esztétikája :– írja egy helyen Milan Kundera, a nagy cseh író – ahogy a hírközlő eszközök egyre inkább körülölelik s átjárják életünket, úgy válik a giccs mindennapi esztétikánkká és erkölcsünkké. A modernség a legutóbbi időkig lázadást jelentett a készen kapott eszmék és a giccs ellen. Manapság a modernséget összetévesztik a médiák elpusztíthatatlan életerejével, s modernnek lenni azt a féktelen igyekezetet jelenti, hogy az ember naprakész, alkalmazkodó, a legegyformábbnál is egyformább legyen. A modernség a giccs ruháját öltötte magára.”

A téma tehát valódi, s nem teljesen új. Tisztában van ezzel Miklósi Péter is, aki jóformán az egyetlen olyan, ma is aktív újságírónk, aki még 1968 előtt kezdte pályafutását. Ezekről a kezdő lépésekről maga is jó szívvel, humorral vall könyvének Beköszöntőjében, hiszen az Új Szó „barlangjában” olyan nagyszerű tanítómesterek állottak mellette, mint Fónod Zoltán és Zsilka László. Az út persze, melyet bejárt, nem volt kátyúmentes, mint ahogy a kor sem volt az, amelyen az útja idáig vezetett. 1968 izgalmas, eseménydús időszaka után a közel egy évtizedes büntetés, a némaság korszaka következett, amelyet csupán az írásaiban fel-felbukkanó emlékfoszlányok jeleznek. Túlságosan hosszúra sikeredett tanulóévek ezek, melyek teljességükben csupán 1989 után érlelik be gyümölcseiket.

Ekkor jelenik meg első írásgyűjteménye, a Huroktánc (Madách Könyvkiadó, 1993). Csupa mesteri interjú a rendszerváltás harminchat legfőbb szereplőjével, csehekkel, szlovákokkal, szlovákiai magyarokkal, valamint egyetlen külföldi, de nem érdektelen szemtanúval: Habsburg Ottóval. A többi név se ismeretlen, de a teljes felsorolásuk túl hosszúra nyúlna. Elegendő, ha ízelítőül Ján Čarnogurský, Marián Čalfa, Petr Pithart, Fedor Gál, František Mikloško, Ján Budaj, Duray Miklós, Janics Kálmán, Dobos László, A. Nagy László, Bugár Béla, Csáky Pál nevét említjük. Valamennyien olyan történések tudói, tanúi, amelyek ismerete nélkül aligha tárható fel, rajzolható meg a rendszerváltás valódi arculata. Minden interjú egy-egy történelmi kútforrás, dokumentum, hiteles vallomás, Miklósi Péter pedig a krónikás. Mestere a faggatásnak, kérdezgetésnek. Tudja, hogy mit kérdezzen, s szelíden hozzásimul a kérdezetthez. Bizalmat ébreszt, mert bizalom nélkül nem nyílnak meg az őszinte vallomások kapui.

Mindezt azért említem, hogy jelezzem: a Napjaink írásai újabb örvendetes előrelépés. Elemző, meditáló korkép életünkről.