„Nagyobb szükség van rám itthon“

A Komáromi Ipari Szakközépiskola VISZTA diákszínpadán végképp eldőlt, hogy az informatika helyett a színházat választja Matusek Attila.

Színészdiplomát Kaposvárott szerzett, majd a szombathelyi Weöres Sándor Színházba hívták.

Közben időről időre idehaza is feltűnt, elsősorban diákszínjátszókkal, amatőrökkel dolgozott. A folyó évadban aztán a Komáromi Jókai Színházhoz igazolt, ahol nemcsak színészként számítanak rá, hanem rendezőként is lehetőséget kapott, s ha majd túl leszünk a koronán, a stúdiószínpad műsorát is formálhatja.

Hajlamosak vagyunk készpénznek venni, hogy aki Magyarországon végzett, utána magyarországi színházhoz szerződött, aligha fog visszatérni - mert ott zöldebb a fű, rugalmasabb a színpad... Téged mi hozott haza?

Amikor elmentem, akkor is azt gondoltam, hogy egyszer majd haza akarok jönni. Ha az ideális képet nézem, mi volt az, amit Matusek Attila elképzelt maga elé 18 évesen, akkor egyetem, utána öt év gyakorlat valamelyik vidéki színházban, aztán kéthárom év Budapest, és haza. Annyi lett a különbség, hogy volt hat év Szombathely, és onnan haza. Budapest kimaradt, de nem is bánom annyira. Néha imádok feljárni, barátokkal találkozni, előadásokat nézni, abban a légkörben létezni, de hosszú távon talán nem is bírnám. Lehet, giccsesen fog hangzani, de A padlásban, a Fényév távolság végén van egy nagyon szép mondat: Itt van dolgom, itt vannak álmaim... Ez valahogy nálam beakadt. Azt érzem, hogy itt kell csinálnom valamit. Ott van aki csinálja, és jól is csinálja. Nagyobb szükség van rám itthon.

Szombathelyen viszonylag új a színház, bő évtizede működik. Érezni lehetett még az alapító lelkesedést?

Volt egy levegője ennek a helyzetnek. Mondjuk, elmész egy kávéra, és bizonyos helyeken tudják, hogy a színházban játszol, megszólítanak, beszélgetnek veled, mert te vagy a művész úr. Kicsit idézte azt a korszakot, ami talán még Latinovitsék élhettek meg. Amikor nem volt bulvár, nem voltak celebek, csak a színészek voltak, őket ismerték az emberek.

Összehasonlítható Szombathely a komáromi miliővel?

Azt tapasztaltam, hogy Szombathelyen az értelmiség nagy része jár színházba. Komáromban ez nem feltétlenül elmondható. Nyilván sokan járnak, de gyakran hallom azt is, hogy szívesen mennék, csak nincs időm. Hozzáteszem, Szombathely sem feltétlenül csak „polgárváros“, nagyon jelentős ipara van, sok ezer főt foglalkoztató gyárak veszik körül, tehát ott sem egyszerű elérni a nézőket. Jordán Tamás igazgatóként a kezdetektől fogva közönségorientált művészszínházban gondolkodott. Elég erős a kézjegye, és olyan embereket hívott, akik belepasszoltak az elképzelésébe. Minden évadban volt négyöt kísérletezőbb, megosztóbb előadás, és volt mellette Mágnás Miska, A falu rossza, A padlás is, de művészileg nem volt különbség nagyszínpad és stúdió között. Jordán ehhez szoktatta a közönséget, és amikor Béres Attila volt a főrendező, ez a vonal nagyon szépen erősödött. Neki személy szerint is sokat köszönhetek, egyebek mellett azt, hogy ötünket odahívott az osztályunkból. Ő ajánlotta Jordán Tamásnak, hogy nézze meg a vizsgánkat.

Kaposváron végeztél, és ahogy számolom, a tanulmányaid ideje éppen egybeesik a Vidnyánszkyéra beköszöntével. Ez most, az SZFE-s történések tükrében felértékelődött tapasztalat. Akkoriban mit értettetek meg a körülöttetek zajló dolgokból?

Nem tudtunk annyit, mint most az SZFE-s diákok. Se a kultúráról, se a politikáról, se a kultúrpolitikáról. Amikor felvételiztem, nem is nagyon voltam tisztában azzal, ki kicsoda. Mohácsi Jánosról, Rusznyák Gáborról, Kocsis Pálról hallottam, valamit láttam is tőlük, de ennyi. Amikor azt mondták, hogy jön Vidnyánszky Attila, úgy voltam vele: tehetséges ember, jöjjön. Az első félévben egyébként még Csáki Judit volt a tanszékvezető, Kocsis Pál elkezdte velünk a munkát mint osztállyal, aztán január-február körül jött Vidnyánszky kinevezése. Bevezetőként mondott egy csomó pozitívumot, amiből igazából egy dolog valósult meg: szerveztek egy tíznapos nemzetközi tábort minden év végén, ahol tényleg voltak franciák, oroszok, velük közösen csináltunk produkciókat, rövid workshopokat, és ez izgalmas volt. Azt is ígérte, hogy a tanári gárdát békén fogja hagyni, és a mi osztályunk még elég jól jött ki ebből. Kocsis Pál maradt az osztályfőnökünk, ő igyekezett biztosítani azokat az embereket, akikkel szerette volna, hogy dolgozzunk. A csavar ott volt, hogy amint ötödévben elmentünk gyakorlatra, azonnal kirúgták. A diplomaosztónkon ilyen minőségben már nem vett részt. Menet közben még a közeg szétesését éreztük. Abban a félévben, amíg Csáki volt a tanszékvezető, tömve volt az egyetem: ott volt fölöttünk a Réthly-osztály, a Kelemen-osztály, a Rusznyákosztály, még a Mohácsi-osztály is fel-felbukkant. Buzdítottuk egymást, néztük a vizsgákat, volt egy közös levegője az egésznek. Utána ez folyamatosan elkopott, egyre ritkábban láttuk a többieket. Fura volt. Közben olyan órák jelentek meg a tanrendünkben, amik nem lettek megtartva, olyan tanárok voltak beírva, akikkel sosem találkoztunk. Mondjuk, fizikai testtudat és gyakorlat, tartja XY, aztán mégsem tartotta meg, mégis kaptunk rá kreditet. Nyilván senki sem ugatott, de egy idő után feltűnt, hogy hoppá-hoppá, nem működik a képzésünk.

Apropó, fizikai testtudat - ha nem az egyetemről, akkor honnan avonzalmadafizikaiszínháziránt?

Jóval korábbról jön. Még a karvai színjátszó táborban találkoztam Vig -azóta már Benkő - Ágnessel, aki a Keleti István Művészeti Iskolában volt mozgástanár; akkoriban Budapesten ott folyt a legszínvonalasabb színész II-es képzés. Amit tíz nap alatt fel tud szedni az ember, tőle felszedtem. Ágnes szólított meg az egyik tábor után, pont a felvételim előtti évben, hogy lenne-e kedvem dolgozni egy közös produkcióban. Csináltunk egy teljes mozgásszínházi előadást, hármasban, Solténszky Ráhellel. Egy óra csak testekkel elmesélve, nagyon izgalmas volt, nagyon szerettem azt a munkát. De igazság szerint, úgy, hogy nincs mellettem folyamatosan olyan ember, aki a mozgásszínházat képviseli, én is inkább a prózai színház eszközeiben gondolkodom.

Kicsit sajnáltam is, hogy a Pillanat, amely kilóg az időből című „szlovákiai magyar sci-fimonodrámátokban“ nem éltetek ezzel a lehetőséggel. Bár azt is értem, hogy megírtátok a szöveget Laboda Róberttel, megrendezted, eljátszottad - nyilván másként, máshol éreztétek a produkció tétjét.

Akkor azt éreztem, hogy kellenek a nagyobbnál nagyobb kihívások. Szóval bennem volt az „ide nekem az oroszlánt is“ attitűd. És tényleg jó nagy falat volt. Rendezőként a Hamlet is nagy falat. Most érzem azt, hogy kezdek picit visszatérni a földre. Nagyon remélem, hogy a következő munkámban tényleg meglesz az összhang, amikor én sem vállalom túl magam, és nem kapacitálom túl a szereplőimet vagy a munkatársakat sem. Egyébként szeretem a színházat a maga komplexitásában látni: a jelmezt, a díszletet, a fényt, a hangot, a zenét... Mindenhez szeretek egy kicsit hozzányúlni, mindenre szeretek egy kicsit rálátni. Valószínűleg az írás is innen indult. Lehet, hogy ez inkább filmes hozzáállás. Csak engem a színház jobban érdekel. Főleg az összművészeti része.

A pozsonyi főiskolásokkal, öt szereplővel színpadra vitt Hamletnek - amit szeptember végén még éppen be tudtatok mutatni Komáromban, aztán bezárt a színház -akad néhány erős gesztusa. Az egyik a szöveg beáldozása. Valahogy úgy vagyunk a klasszikusokkal - még akkor is, ha nem a klasszikus fordítás hangzik el -, hogy a közismert passzusok sorvezetőként szolgálnak...

Annyira kiszámítható, nem igaz? Akadnak olyan „színházi ínyenc“ nézők, akik a tizedik Hamletjüket látják - arra gondoltam, nekik is tartogassunk valami meglepetést, legyen izgalmasabb. Haladunk a történetben, és már jönnie kellett volna a Lenni vagy nem lenninek, de nincs, aztán elhangzik, de csak egy mondat, aztán mégis elmondják, de akkor meg hiányzik az eleje... Mintha skandináv krimit néznénk: most mi jön? Olyan nagy változtatásokat egyébként nem csináltunk, hogy ne lehetne követni a történetet.

Furcsa élményt adott az előadás: arra jutottam, valószínűleg kellett hozzá az előző hónapok covidos tapasztalata, az otthoni bezártság, a napi kényszerű háztartási rutin, hogy a ti főzős, darabolós, darálós, mosogatós Hamleteteknek éppen ez a része ennyire húzósnak bizonyuljon. A konyha ötlete honnan jött?

A Hamlet egy előmunkából indult, a karvai táborban, egy osztályteremben, minimál környezetben kezdtünk el dolgozni az anyaggal. Sokat ötleteltünk a srácokkal, hogy mi lenne a jó közege. Többször felmerült például a dán sertésfarm: egy óriási hűtőkamra, az de jó lenne, de hogy oldjuk meg, hogy minden működjön... Végül Michal Lošonskýval, a díszlettervezőnkkel szóba került, hogy a főzős tévéműsorok, meg egyáltalán, a fine dining mennyire felkapott téma lett az utóbbi tíz évben. És azt láttam, hogy ez elkezdi működtetni a történetet. Hozott egy hatalmas, látványos konyhát, hogy főzzünk benne valami nagyon spécit, és nézzük meg, miként darálódik le végül teljesen semmivé...

A tervek szerint ebben az évadban a Hamlet és a Pillanat... is bérletben lenne látható a Jókai Színházban. Közben Kassáról is megkerestek, ott Goldonit rendeznél. Ez a felkérés már megmozdított valamit?

Egyelőre két dolog mocorog bennem a Bugrisok kapcsán. Hova vezetne teljesen kortalanul hagyni az egészet, vagy ellenkezőleg, nagyon erősen korhoz kötni. Érdekel a két világháború közötti időszak, mondjuk Mussolini Olaszországa - annak a képi világa, a zenéje izgalmas adalék lehetne. És persze kínál a kor áthallásokat is.

Szombathelyen nem is akármennyit foglalkoztatott színész voltál - nem hiányzik most a színpad?

Úristen, nagyon hiányzik! Tudod, mióta nem játszottam? A monodrámát elővettük, de ezt leszámítva március óta nem álltam színpadon. Már nagyon várom, hogy be tudjuk mutatni A mi osztályunkat. Abban és A vén bakancsosban szerepelek idén Komáromban. Szombathelyen az első évben öt bemutatóm volt, plusz egy nyári, plusz három szerepátvétel. Később is jött évi négy-öt új előadás. Jó iskola volt. Nem mondhatnám, hogy lett volna mellette magánéletem, és most már azért ezen is gondolkodik az ember: hogy szép dolog a szakma, lehet csinálni kétszáz százalékon, egy darabig. Mindenesetre ez a mostani állapot kegyetlen egy színésznek. Az ember úgy tudja túlélni, hogy próbál. Vagy próbál próbálni. Egyszerűen haladni a dolgaival.