„Nagy örömhírt mondok...”

Tájainkon az utóbbi évtizedben vannak terjedőfélben a Bálint- vagy Valentin-napi szokások. Ellenük egyesek foggal-körömmel harcolnak, mondván, hogy nyugati szállományról van szó, s mivel nékünk semmi közünk hozzájuk, nincs is reájuk semmi szükségünk. Hogy kinek-kinek az ízlése miként fogadja be, avagy utasítja el az „amerikai stílusú” Bálint-napi giccsparádét, abba nem lehet beleszólni. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy a népi kultúra egyik alapvető jellegzetessége az állandó változás, a különböző hatások beolvasztása, újraértelmezése. Ennélfogva a mai megjelenési formájukon kitapintható történet rétegzettség. Ily módon azt kell, hogy mondjuk, a Bálint-nap egyazon (de legalábbis hasonló) gyökerű az ugyancsak Nyugat felől (persze jóval korábban) hozzánk érkezett farsangi szokások vénlánycsúfoló tőkehúzásával vagy a Luca-napi szokások egyes elemeivel. A karácsonyfa-állítás szokása sem túl régi keletű népünk körében, hiszen csak a 19. század első évtizedeiben jelent meg először a főúri palotákban, majd fokozatosan a polgárság körében s végül, tömegesen csak a 20. század elején a falusi lakosság körében is.

A húsvéti ünnepkörnek is van jó néhány ilyen, Nyugatról érkezett eleme, miközben korábbi történeti rétegek is egyértelműen kimutathatóak benne. A keresztény húsvét alapvetően egy korábbi, téltemető-tavaszváró szokáskörre „telepedett rá”, a régebbi „pogány” elemeket többé-kevésbé „megkeresztelve”. Egy sor termékenységvarázsló életszimbólummal találkozunk a húsvéti szokáscselekmények között (víz, zöld ág, barka, piros tojás, korbácsolás stb.).

A húsvéthétfői öntözködés, locsolkodás napjainkra alaposan megszelídült szokása közismerten régi termékenységvarázsló rítusokra, a víz tisztító erejébe vetett hitben gyökerezik. A szokás kereszténység előtti eredetére utal az a tény is, hogy az egyház igen hosszú ideig tiltotta, majd később, mintegy megbékélve vele, átvette és a maga tanai szerint értelmezte, magyarázta.

A húsvéti szokások fontos eleme a Bodrogközben is a húsvéthétfői locsolás. A 20. század első felében gyerekek, legények és felnőtt férfiak egyaránt jártak locsolni, később ez a szokás egyre inkább visszaszorult a fiatalabb generációra (nős férfiak már csak a legszűkebb rokonságot látogatják végig). A sihederek csoportokba verődve járták végig a lányos házakat, ahol locsolóversike elmondása után kútvízzel, később kölnivízzel megöntözték a család nő tagjait. A locsolásért általában hímes tojást kaptak, illetve megkínálták őket süteménnyel. Az utóbbi években a locsolásért cserébe kapott készpénz egyre jelentősebb szerepet játszik. A térség locsolóverseiből Viga Gyula adott közre egy bő csokorra valót. Közleményében megállapítja, hogy a reformátusok körében a locsolóverseknek több alaptípusa, s ezeknek jóval több variánsa ismeretes, mint a görög és a római katolikus lakosság körében. Ezt a sárospataki kollégium, esetleg az onnan kikerülő mendikás diákok hatásának tulajdonítja. Nagy örömhírt mondok,

az Úr Jézus feltámadt,

távozzék e háztól

minden bú és bánat!

Azért jöttem én, kisfiú létemre,

hogy harmatot öntsek a kis

növendékre.

Mert ha meg nem öntöm a kis

növendéket,

nem virágzik nékem a jövőben

szépet.

Áldja meg az Isten ékes virágokat,

viruljon orcája mindekor

harmattal!

(Kiskövesd)A húsvéti korbácsolás szokásának az eredete viszont egyértelműen a keresztény egyház utasításában gyökerezik. Első adataink (még a 12. századból) arról szólnak, hogy egyes, francia vidékeken húsvét után a második napon az asszonyok férjüket, majd a rá következő napon a férfiak feleségeiket megvesszőzik, hogy egymást kölcsönösen figyelmeztessék: a húsvéti áldozás időszakában a házasélet tilos. Ily módon a szokás elterjedt az akkori Nyugat-Európában, majd Cseh- és Morvaországban, Sziléziában, Lengyelország egy részén, az ausztriai Morvamezőn, továbbá a keleti német területeken, valamint Litvániában és Karéliában is ismert. 16–17. századi adataink viszont már arról szólnak, hogy a keresztény egyház elítélte azokat, akik „kedvüket az utcákon szaladgálással és vesszőzéssel töltik”. A mai Nyugat-Szlovákia területén a szlováksággal szomszédos magyarok is gyakorolták, elsősorban a Mátyusföldön, a Vág mentén és a Zoborvidéken. 18. századi szlovák telepesekkel eljutott a mai Dunántúl területére is. A szokás mátyusföldi ismerete délen nem éri el a Kis-Duna vonalát (Pozsonyeperjesen és Nádszegen tudomásom szerint ismeretlen). Diószegen, Galánta és Vágsellye környékén viszont gyakorolják mind a magyarok, mind a szlovákok. Alsó- és Felső-Szeliben is ismert. Itt a húsvéti korbács neve subra. A második világháború után ide telepített tótkomlósi és pitvarosi szlovákok viszont az itteni magyaroktól vették át a szokást.

Nem is olyan régen hasonló pályát futott be a húsvéti nyuszi is. Közismert, hogy a kisgyermekeket a szüleik húsvétvasárnap reggelén édességekkel, piros tojással ajándékozzák meg, megjátszva, hogy azt a nyuszi hozta. Amint arról már volt szó, a tojás mint az élet jelképe (egész Eurázsiában!) játszik fontos szerepet ebben az esetben (a piros szín pedig ugyanezt a jelentést csak fokozza), ám a nyúl sehogy sem illik a képbe.

Térségünkben egy viszonylag új jelenségről van szó. Nagyjából száz esztendeje ismeretes, s elsősorban a cukrász- és képeslapipar jóvoltából terjedt németföldi hatásra. Az az igazság, hogy „szülőhazájában” sem túl régi gyökerű, hiszen a rá vonatkozó első adataink a 18. század végére tehetőek, s csak a 19. század közepe táján terjedt el ott is, bár nem egyenletesen. Egyes kutatók ezt is a termékenységgel magyarázzák, lévén a nyúl köztudomásúlag igen szapora állat. Az is lehet viszont, hogy egyszerű félreértésről van szó, s a nyúl szaporaságának emlegetése utólagos tudálékos belemagyarázás. Számos német vidéken tudniillik gyöngytyúkot szoktak ajándékozni szeretteiknek a tojásaival együtt. A gyöngytyúk neve pedig Haselhuhn, illetve rövidebb formában Hasel, s mivel a nyúl német neve meg Hase, a népi magyarázat könnyen összekeverhette őket, s valószínűleg így került egybe a nyúl a tojással.

A húsvéti szokáskör (a népi kultúra többi jelenségéhez hasonlóan) természetesen azóta is állandóan alakul, változik, újabb meg újabb elemekkel bővül, miközben néhány régebbi fokozatosan kikopik belőle. Húsvéti locsolóversek is keletkeznek napjainkban is. Ezek először csak szűk, gyakran családi körben ismeretesek, ám egyszer lehet, hogy szélesebb körű használatukra is sor kerül.