Nagy Hajnal Csilla - Hét: Lilla

Ma a férje főz ebédet, reméli Lilla, és elmosolyodik a gondolatra, mennyivel könnyebb lenne papírfigurákat etetnie, majd megijed, mikor rájön, hogy ha a gyerekei papírfigurák lennének, nem tudná őket mivel etetni, nem tudja, mit eszik egy papírfigura. Magához akarja ölelni őket, érezni, hogy nem vágja meg a kezét, ha megsimítja a hajukat, de eddigre már messze jár a háztól, félúton a börtön felé, megtorpan, mert nem tudja, a börtönhöz vagy az otthonához van-e éppen közelebb, bennakad a következő lélegzetvétel, megpróbálja felidézni a gyerekei arcát, csak ollókat lát maga előtt, összecsuklik, térddel a járda betonjára, újra lélegzik, többször elismétli a nevüket, tárgyrag, birtokos személyjel, műveltető igeképző, minddel működik, minden a helyén, újra lélegzik, előtűnnek előtte az arcok, feláll, elindul, igen, most már biztosan abörtönhöz van közelebb, bármelyik irányban lenne is.Nála van az egyenruhája, képtelen volt otthon hagyni, de nem fogja elővenni a táskájából. A börtön kapujához ér, de mielőtt bemenne, előveszi az egyik kocka csokit azok közül, amelyeket nem lehetett elosztani héttel, gondosan becsomagolja egy méretre vágott ezüstpapírba, belerakja még egy kisebb, piros kartondobozba, és a többitől külön visszateszi a táskába. Ursulához jött. Amennyire Lilla tudja, egyetlen látogatója van rajta kívül, a fia, ő másnap jön. Senki sem ismeri fel Lillát a börtön személyzete közül, olyan az arca, mintha nem is lenne, pedig rutinosan, elképesztő tempóval és gördülékenységgel kapkodja le és fel fém tartozékait adetektorkapu két oldalán. Elmondja, kihez jött, valamiért mások nem fogékonyak a napok ismétlődésére, újra megkérdezik tőle, minden vasárnap, hogy kit látogat. Kézdi Ursula, mondja a nevet. Rendben, menjen, és még azt is elmagyarázzák neki, merre kell indulnia. Mások valamiért nem fogékonyak az élet rendszerszerűségére. Vagy az övéknek nincsen. – Ebből a kocka csokiból többet tudok meg a fiamról, mint mikor fél órán át ülünk egymással szemben – mondta egyszer Ursula, talán szomorúsággal a hangjában, Lilla ezekre az árnyalatokra valamiért nem fogékony. Lehetett éhség is. Ezen kívül kevésszer váltottak egymással egész mondatokat. Lilla végignézi a csokoládé elfogyasztását, a teljességet a nő szemében, aztán a többi rabot kezdi el figyelni. Előtte egész héten a porta és a külvilág tűnik valósnak, tulajdonképpen fel sem merül benne, hogy a bent, abörtön tényleg létezik, ez alatt a fél óra alatt viszont teljesen meggyőzi őt a levegő, hogy a bent és a porta a valóság. Nagyon nehéz felállnia, pedig Ursula eddigre tíz perce csukott szemmel, mozdulatlanul ül előtte a széken. Ekkor magára marad. Órákat kell még eltöltenie a városban, hogy aztán az elképzelt műszak végén elindulhasson az otthon irányába, bármerre lesz is akkor éppen. Így működnek a távolságok, Lilla szerint, hogy ahol, amikor éppen, onnan pedig valamerre, akkor az egyetlen egység. Otthon pedig várja körülbelül háromegységnyi ember, de ez már egyáltalán nem ennyire egyértelmű. Van itt egy folyó, nem igaz?, jut eszébe, és hogy ma tulajdonképpen amúgy sem kellene senkit felhívnia. Megkeresi a folyót, amelyik itt van, akár igaz, akár nem. Ebédel a partján, előveszi a gondosan becsomagolt csokoládét, ennél a kockánál érez némi bűntudatot, ez csak természetes, de azért megnézi egy hajtincsét, nem, ugyanolyan ezüstös, zöldes, feketés, mint mindig. Megpróbálja elképzelni, milyen lehetett az íz odabent, a portán túl, Ursula biztos jobban értette, mi történik az ízekkel, Lilla hónapok óta próbálja megfigyelni, hol kezdődik aszakértelem, mi az, amivel Ursula eléri, hogy egy kocka csokoládé elmondjon neki mindent, amire a fia képtelen volt. Lilla semmit sem érez. – Megjöttem! – kiált fel, amikor belép az ajtón. Elmosogatja a tányérokat, amelyek a nap folyamán felgyülemlettek a konyhapulton, de semmilyen jel nem árulja el neki, milyen ételt fogyasztott róla az a néhány egység ember, akik a házat töltötték meg a távollétében. Elsorolja a nevüket, félhangosan, pedig tudja, hogy hallom, és szinte rám is ölti a nyelvét, elindul odabent, már az alsó fogsorhoz ér, és az ajkak is szétnyílnak résnyire, amikor megtorpan. Visszahúzza, kis karikákra vagdos néhány kiflit és zöldséget és kolbászt, megpróbál mindent a kompozícióba ültetni, amit szavakba nem tudott, olyasmiket, mint sajnálom, hogy hazudtam ma nektek és sajnálom, hogy nem adok nektek a csokiból és ma láttam egy egészen szép éticsigát. Feltálalja a vacsorát, bemászik a kádba, felhúzott lábákkal és Salingerrel, megpróbál váltani Seymourral néhány szót, de az minden félig feltett kérdésére elnéző fejcsóválással válaszol. Alig tudja lenyelni elalvás előtt az utolsó kockát.