Múltunk gordiuszi csomója

A lap a téma aktualitásán túl annak apropóján közöl írásokat a szlovákiai magyarság második világháború utáni jogfosztottságáról és hatalmi üldöztetéséről, hogy a közelmúltban egy kötetben szlovákul is megjelent Vadkerty Katalin történésznek a hontalanság éveiről írott trilógiája. A bevezetőben idézett cseh kutató, Michal Stehlík így ír: „Ahogyan Nagy Sándornak Gordiuszban szembe kellett néznie az Ázsia kulcsaként szolgáló, felettébb bonyolult csomó kibogozásával, a közép-európai államok képviselőinek (főként) a huszadik században ugyanúgy kellett szembenézniük a nemzetiségi kérdés megoldásával, amely sokszor a béke kulcsa volt. Méghozzá ezt a „közép-európai csomót” sok előző század kötötte. A csomó megoldása minden jel szerint meghaladta az emberi erőt, ezért történt meg az a bizonyos mondai széthasítás, amelynek egyes esetekben többé-kevésbé tragikus következményei voltak.”

A hasonlatnál maradva akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szétvágás után – sebre gyógyír? – sok esetben a felejtés, a hallgatás, szépítés s leginkább a tabuizálás csomóját kötötték a vészterhes időszakra – szlovák, magyar és cseh oldalról egyaránt, ki-ki aszerint, hogyan élte meg ezeket az éveket. Ilyesmire utal a havilap hasábjain Miroslav Kusý politológus is. „E téma tabuizálása Szlovákiában egészen a kommunizmus bukásáig működött. Sőt, a szlovák máskéntgondolkodók és a szamizdat sem foglalkozott vele. Ami azonban ennél is felháborítóbb, az az a tény, hogy 1989 után sem állt be lényeges fordulat, amikor pedig már nem lehet a cenzúrára kibeszélni magunkat” – mondja a politológus a korszak történelmi vizsgálatával és közéleti-társadalmi értelmezésével kapcsolatban. Hozzáteszi, hogy a megközelítések egy része már elismeri a szlovákiai magyarság ellen (is) elkövetett erőszakot s e kisebbség jogfosztását, egészében véve azonban az akkori hatalmi hozzáállást igazságos megtorlásként kezelve legitimnek is tekinti azt. Kusý szerint az egész 1945–1948 közti etnikai tisztogatást – szerencsére! – ott „tolták el”, hogy a szlovák állami szerveknek a nyugati győztes hatalmak beleegyezése nélkül végig hazudniuk kellett: a transzfert lakosságcsereként, a deportálást munkaerő toborzásaként, a magyarok elnemzetietlenítésére tett kísérletet pedig reszlovakizációként voltak kénytelenek beállítani. A tematikus lapszám többi szerzője is megjegyzi, hogy ez az eufemizáló szóhasználat a szlovák közgondolkodás különböző szintjein és fórumain ma is visszaköszön.

Azt már Milan Zemko történész fűzi hozzá, hogy a szlovák parlament a szlovákiai magyarokat mindeddig nem volt képes nyilatkozatban megkövetni – szemben a szlovákiai zsidósággal és németséggel – , mert nem tudott különbséget tenni az államközi és nemzeti szintű szlovák-magyar viszony, illetve a többségi nemzet és kisebbség kapcsolata közt. Zemko egyébként Vadkerty könyvének erényeiként – és egyben e témakörben a szlovákiai történetírás újdonságaként – kiemelt helyen említi, hogy a kutató „egész terjelmes munkáját csehszlovák és specifikusan szlovák dokumentumokra építette”. Zemko azt is megjegyzi, hogy a szlovák és cseh történészekre a téma alapos viszgálata vár, sőt, egyfajta „mélylélektani alámerülés a vezető csehszlovák politikusok lelkébe”.

Az OS tematikus írásai számos érdekes szemponttal szolgálnak, már csak azért is, mert szlovák, cseh és magyar szerzők egyaránt megszólalnak. Ha a cseh és szlovák szakmai és laikus közeg most az eddiginél nagyobb érdeklődéssel kíséri a szlovákiai magyarok 1945–1948 közti történetét – Vadkerty Katalin könyvének köszönhetően is – , akkor a szlovákiai magyar és a magyarországi szakmai és laikus közvéleménynek is hatványozottan oda kell figyelnie az első hallásra vagy olvasatra talán meglepő, esetleg végig vitatható reakciókra, szempontokra is, amelyek cseh és szlovák szemszögből ugyancsak konstruktív szándékkal fogalmazódnak meg. Egyedül ez lehet a „kiegyezés” útja, márpedig a cseh, szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi józan közvéleménynek ez lehet az egyedüli célja. „A problémakör teljesen világos mivolta ellenére kutatásaink jelenlegi szakaszában kevésbé kellene azt állítani, mi volt jó s mi nem, hanem azt szükséges leírni, mi történt. Európa egységesül, és közös történetet is fog írni. Legfőbb ideje felkészülni erre” – hangsúlyozza ezzel összefüggésben Śtefan Šutaj, a magyarkérdés egyik legszakavatottabb hazai ismerője. Szerzőtársaihoz hasonlóan ő is utal arra, amit a havilapban szlovák részről tán Milan Zemko ragad meg a legplasztikusabban: „A többségi társadalom képviselőin a sor, hogy elegendő erőt és bátorságot leljenek a bocsánatkérésre elődeik tetteiért. Hogy bocsánatot kérjenek magyar polgártársaiktól, elsősorban a már idősebb egyszerű férfiaktól és nőktől, mindazon jogtalanságért, amelyet azoknak az említett években el kellett szenvedniük az állítólagos igazságosság nevében. S meg kellene találni az eszközöket mindazok kárpótlására is, akiknek az érvényes törvények és rendeletek alapján erre már közvetlenül a megtorlások után joguk volt, de a hivatali (és politikai) elodázás akkor és később sem tette lehetővé a számukra, hogy legalább részleges elégtételt kapjanak. És minél előbb cselekdni kellene, mert az emberek, mint élő és halandó lények esetében végképp nem érvényes, hogy sohasem késő.”