Múlt, jelen, jövendő

Elég réginek tűnt, az én gyerekkoromat idézte, ami nem tegnap volt, de még csak nem is tegnapelőtt. Mindegy, egyrészt a messzeség szépítette meg a gyerekkoromat, másrészt az emlékek, harmadrészt valószínűleg az is, hogy sok mindennel nem kellett törődnöm. Nemcsak a háztartásra gondolok, sem arra, van-e télre krumpli a pincében, ne felejtsek el kakasóssütit készíteni vasárnap és így tovább. Az volt a feladatunk, hogy tanuljunk – hogy boldoguljunk –, egy-egy házimunkát elvégezzünk, olvassunk jó könyveket – ezekből nem volt hiány –, ne keveredjünk rossz társaságba. És ehhez hasonlók. Minden családban. Az első meghökkentő és furcsa-fájdalmas élmény akkor ért, amikor a G. család kivonult Izraelbe. Egyszer csak összepakoltak, kikísértük őket az állomásra, és én vártam, hogy eltelik három esztendő, ők visszajönnek látogatóba, ezt ígérték. Úgy tűnik, a három év azóta sem telt el. Egy ideig jöttek-mentek a levelek, a családi fényképek, a gyógyszerek apámnak, aztán snitt. Szívet cseréljen, aki hazát cserél? Hm. Nekik melyik volt a hazájuk? Ahonnan elhurcolták őket, és ahova visszatértek, miután túlélték a holokausztot? Vagy új hazájuk lett, melyet az utolsó csöpp vérükig védenek? Nem is volt ez valódi hazacsere. Vajon ha itt érték volna meg a bársonyost, a rendszerváltást? Ők itt, előtte nemigen tartották a szokásokat, legalábbis előttünk nem. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy otthon apa és fia sapkát tett a fejére, mielőtt asztalhoz ültek. A testvérem volt náluk vendégségben, ő is fölpattant, kirohant a svájci – más néven rádiós – sapkájáért, ki tudja, miért az egyik és a másik név, akkor ez volt, mostanában ez lett divat, a divattörténelem is csak ismételni tudja önmagát. G-ék egyszer eldöntötték, nem töltik a karácsonyt otthon, a kisvárosban, eljönnek Pozsonyba. Soha többé – mondták utána. Szenteste kihalt a város, minden család otthon maradt, éjféli misére mentek néhányan – bár a magyar misére megtelt a ferencesek temploma. Akkor még.

A fénykép. Néhány dísz, egy kis angyalhaj, gyertya a fán, amelynek levelei hipp-hopp lehullottak, tavaszig őrizték a szőnyegek a karácsonyi emléket. De szép volt, de jó volt. Akkor még ünnep volt az ünnep, nem a gazdag ajándékokról, hanem a családról, a szeretetről szólt az ünnep – és még sorolhatnám az eltűnt időt siratókat, a bezzegelőket. Igen, bezzeg a mi időnkben minden, de minden más volt. Sőt, az emberek is mások voltak. S ha az emberek mások voltak, mások voltak az ünnepek is. Abban a korban nem mendikáltak, nem betlehemeztek, nem kántáltak, nem volt pásztorjárás, ostyahordás, néha azt feltételezem, hogy az éjféli misét tévedésből engedélyezték, nem este tízkor, mint a rendszerváltás után, a helyszín sem változott, Pozsonyban a ferences rendiek templomában gyűltek össze az emberek. És karácsony előtt minden kapható volt, ami egy vacsorához, mármint karácsonyi vacsorához tartozik. De leginkább csak karácsony előtt árultak datolyát, fügét (egyiket sem szerettük, de elnyammogtuk, mert különleges volt), narancsot, banánt, mandarint. Az ajándékok – leszámítva a könyveket és néhány kisorakozott játékot – általában használati cikkek voltak, új pulóver, harisnynadrág, papucs, sporttáska, pizsama, ing. Erre volt szükség, erre futotta. Majdnem mindenkinek. De valóban összejött a család, nem a Bahamákon dagonyázott vagy az osztrák Alpokban síelt decemberben. Mert nem jutott ki, meg pénze se lett volna rá. Még a szomszéd (Magyar)országba szakadt vagy átkényszerített családtagokhoz sem jutott át a többség. De ki emlékszik már a négy ablakra az útlevélben, a kofferturkáló határőrökre (tilos a rizs, a kombiné, a konyhai törlőruha és még ki tudja, mi minden).

Próbáljunk meg csak a szépre emlékezni. Vagy inkább a szépre. Voltak például fesztiválok csak a magyar kisebbségnek, lehetett néhány hagyományőrző csoport, néptánccsoport a Csemadok égisze alatt, vagy ahogy mondani szokás, mellette működve, és bár sokan tudtuk, hogy ez igazából szembekötősdi, játszásiból meg szembeköpősdi, örültünk, hogy egyáltalán van valami, ami a miénk volt és a miénk is maradt. Örüljünk, hogy legalább Gombaszög és Zselíz volt, akármilyen emlékeket őrzünk, hogy sorra alakultak a gyerekegyüttesek, az aprók, mert – bármilyen furcsán hangzik is – van mire építeni. Kivételesen vegyünk egy példát, a Csallóközit. Azt a tánccsoportot, amely egyre bővül, ahová örömmel járnak a gyerekek, mert imádják Fecske nénit (Fecske Renátát) és Nyuszi bácsit (Oláh Attilát), akik nemcsak a felnőtteket viszik a táncba, hanem már az óvodásokat is. A Színfolkban ők, a gyerekek vallanak arról, miért szeretik a néptáncot, miért járnak szívesen a próbákra. (rend)