Mulatni csak cigányzenére lehet

„A fiam a cimbalmos, jelenleg a bécsi Hiltonban zongorázik, a klarinétos az unokaöcsém, szintén konzervatóriumot végzett, ő is hosszú ideig muzsikált Budapesten. Brácsást többnyire a budapesti Szalay- vagy a Rajkó-zenekarból hívunk, mert itt kevesen vannak. Az énekesnőnk a nyolcadik, ő is az unokám, negyedikes a konzervatóriumban.”

Banyák István, a hatvannégy éves dunaszerdahelyi prímás nem is titkolja, hogy büszke rá: ez a zenekar mindent elért, amit csak egy zenekar elérhet. Sikeres rádió- és tévészereplések, négy kazetta, két CD van a „számláján”. A második CD-n Miskovics László, az Új Színpad szólistája is közreműdödik.

Sokat zenéltek külföldön, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Svájcban, Finnországban. Óriási megtiszteltetésnek vették, amikor tizenhat évvel ezelőtt a bécsi Hofburg császárbálján muzsikálhattak. A vendégeknek annyira tetszett a zenekar, hogy évekig visszajártak a császári bálokba.

Banyák István a bécsi operettszínház színpadán is fellépett, méghozzá az operett nagyasszonyával, Rökk Marikával. Tizenöt zenészt hívtak meg próbajátszásra, és a híres primadonna Banyák Istvánt választotta. A Csárdáskirálynővel három év alatt 387-szer, a Marica grófnővel 195-ször léptek fel Bécsben, Berlinben.

„Hány éves volt, amikor az első zenekarát megszervezte?” – kérdezem Banyák Istvántól.

„Tizenkilenc – mondja. – Éppen most készülünk megünnepelni, hogy negyvenöt éve vagyok prímás. Hetventől játszom külföldön, Ausztriában huszonhét éve. Egy helyen tizenhat évet nyomtam le. Külföldön jobban ismernek bennünket, ott van nevünk. Itthon valahogy nem tudunk kibontakozni, nincs annyi lehetőség. Pedig szeretnénk, ha itthon is ismernének. Manapság kevés az élő zene. Van egy szintetizátor meg erősítők, és kész. Erre a zenére táncolnak. Ez olcsó. A rádió meg a tévé csak egy zenekart favorizál. Pedig hány legalább olyan jó zenekar van, mint az, amelyet nyomnak.”

Banyák István érthetetlennek tartja, hogy lemezeiket és kazettáikat nemigen rendelik meg a hazai lemezboltok.

Amikor kedvenc nótájáról faggatom, azt mondja: „Addig tetszik egy nóta, amíg új, olyankor mindig azt játszom. Aztán újabb jön. Nem tudnám megmondani, hány nótát ismerek. Előfordult, hogy a vendég olyan nótát kért, amelyet nem ismertem, például, a Göndör hajú cigányasszonyt. Az öreg Járóka Sándortól is megkérdeztem, hátha tudja. Ő sem ismerte. De le merem fogadni, hogy száz fiatal közül tíz, ha tudja az Akácos út szövegét. A magyar nótát nemigen erőltetik, csak a népdalt. Pedig az emberek szeretik. Keveset vagyunk kihasználva, a cigánymuzsikát nem igénylik. Az idősebbek elkényelmesedtek a tévé mellett, a fiatalok meg, akik eljárnak szórakozni, nem kíváncsiak erre a zenére. Ha rockfesztivált rendeznének, ott tolonganának. Az érdektelenség okát abban is látom, hogy akik magyar nótát énekelnek, például a tévében, nem igazán érzik és értik ezt a műfajt, persze tisztelet a kivételnek. Fiatal nótaénekesek kellenének. Olyanok, mint az unokám...”

Mulatni csak cigányzenére lehet, vallják a magyar nóta szerelmesei, s ha rossz az ember kedve, arra is gyógyír, a hegedű.