Mozaik

A zokogó öregasszonyt szomszédasszonya vigasztalja. „Erzsike no, kérlek, hiszen nem vagy te egyedül, vasárnap elmegyünk a nyugdíjasklubba.” De Erzsike csak arra tud gondolni, hogy most nem jönnek a lányáék az unokákkal. S hogy nem jönnek, annak két oka is van. A rablók és a multinacionális cég. A rablók csekély vagyonukat veszélyeztetik, a cég minden idejüket. Pedig hogy örültek, mikor munkát kaptak végre. Egy óra út oda, egy vissza. Csak arra nem számítottak, hogy majdnem mindig 12 órát kell majd robotolni. Hogy lábuk s szemük tűz égette testrészként fog fájni. S arra végképp nem, hogy egymásra s a családra sem idejük, sem erejük nem marad. Még szombaton sem. Ha hazaérnek, bekapnak valamit, s lecsukódik a szemük. S ez még nem elég. A háztömbjükben fényes nappal székhez kötöztek egy idős házaspárt, s a szemük láttára vitték el az utolsót is. A lakótelep körül állandó ődöngőket látni, akik kifigyelik a lakók mozgását. Erzsike sosem volt templomba járó. Élettapasztalatából tudja, nem hozhat jobb sorsot az, ha vetés nélkül aratnak, egyre csak aratnak.